Minden a legnagyobb jószándékkal kezdődött. Egy házaspár, akik hosszú évek óta gyermektelenek voltak, úgy döntöttek, hogy új esélyt adnak egy kisfiúnak, aki soha nem ismert szeretetet. Azt hitték, boldogságot visznek az életébe – és közben talán a sajátjukba is. De ami kezdetben egy álomnak tűnt, hamar rémálommá változott.

Anna és László évekig próbálkoztak. Minden orvosi vizsgálat, kezelés, remény és csalódás után végül meghozták a döntést: örökbe fogadnak. „Nem csak magunknak tesszük. Egy gyereknek adjuk vissza az életet” – mondta Anna. Hónapokon át készültek: interjúk, pszichológiai vizsgálatok, otthonlátogatások. Minden tökéletesen ment.

Aztán elérkezett a nap, amikor megismerkedtek vele – egy hatéves kisfiúval, akit Máténak hívtak. Különös gyerek volt. Csendes, de a tekintetében volt valami, ami zavart keltett. Mintha az a kisfiú már túl sok mindent látott volna, amit egy gyerek soha nem látna.

Az első hetekben minden rendben volt. A szülők boldogok voltak, a ház tele volt nevetéssel és új játékokkal. De aztán furcsaságok kezdtek történni. Máté éjszakánként felriadt, néha sikított. Máskor csak állt az ajtóban, nézte Annát és suttogta:
„Nem alszol el, ugye?”

László először nevetett ezen, de később már nem tudott. A konyhában a kések helyet cseréltek. A családi fotók eltűntek. A nappaliban a falra krétával írt szavak jelentek meg: „Mindenki elmegy.”

Anna egyre idegesebb lett. Máté nem akart enni, nem szólt senkihez, de néha órákig beszélt valakihez, akit csak ő látott. Egy este László arra ébredt, hogy a kisfiú a hálószoba ajtajában áll – a kezében egy konyhakés. Nem mondott semmit, csak mosolygott.

Másnap felhívták a gyámhivatalt. Három nap múlva Máté visszakerült az árvaházba. Anna sírt, miközben elvitték. László némán állt az ablaknál, és nézte, ahogy az autó eltűnik az utcán. Soha többé nem beszéltek róla.

Az ügy napok alatt a sajtóba került. Egyesek az örökbefogadó szülőket hibáztatták: „Gyereket nem lehet csak úgy visszaadni!” – írták az interneten. Mások védték őket: „Senki sem tudja, milyen poklot élhettek át.”

Aztán jött a megdöbbentő fordulat. Kiderült, hogy Mátét már korábban is örökbe fogadták – kétszer. És mindkét család néhány hónap után visszaadta őt. Az aktákban erről nem volt szó. Az egyik pszichológiai jelentés, amelyet valaki „véletlenül” eltüntetett, így szólt:
„A gyermek hajlamos az érzelmi manipulációra és veszélyes viselkedésre. Lehetséges poszttraumás tünetek és agresszív impulzusok.”

Senki nem tájékoztatta Annát és Lászlót erről.

Máté ma is az intézetben él. Nem beszél. Csak rajzol. Leggyakrabban házakat – ablakok nélkül, ajtók nélkül. Néha a gondozók szerint nevet egyedül a sötétben, mintha valakihez beszélne. Egyikük azt mondta:
„Amikor elmegyünk a szobájából, néha halljuk, ahogy suttogja: Ők is visszajönnek… mindig visszajönnek.”

Igen, talán ez az egész kínos. Talán kegyetlen is. De néha az embernek választania kell – együttérzés vagy túlélés között. Mert nem minden gyermek angyal, és nem minden mese végződik boldogan.