A nap még fel sem kelt, amikor az öreg halász felébredt. A tenger fölött sűrű köd lebegett, a levegő hideg és sós volt. A hullámok tompán csapkodtak a part menti kövekhez, a szél halkan sípolt a hálók között. Minden nap ugyanígy kezdődött — de ez a hajnal más volt.

A férfi épp a csónakjához indult, amikor a tekintete megakadt valamin a part közelében. Valami nagy, fémes tárgy feküdt félig a homokba süllyedve. Először azt hitte, hogy egy régi hordó vagy láda, amit a vihar vetett partra. De ahogy közelebb ment, a gyomra összerándult.

Az nem láda volt.
Egy koporsó.

A fémből készült koporsó vastag rozsdaréteggel volt bevonva, a zsanérok korrodáltak, az oldalán tengeri algák lógtak. Úgy nézett ki, mintha hosszú éveket töltött volna a tenger mélyén. A halász megállt, és körülnézett. Egyedül volt. Csak a sirályok rikoltoztak a magasban.

„Istenem…” — suttogta halkan, miközben egy hideg borzongás futott végig rajta.

Egy része azt akarta, hogy forduljon vissza, hívja a rendőrséget. De valami sötét kíváncsiság mégis odavonzotta. Lehajolt, és megérintette a hideg fémet. Egy rozsdás lakat tartotta zárva a fedelet. Egyetlen erőteljes rántással letörte.

A szíve úgy vert, mintha kalapács dobolna a mellkasában. Lassan, remegő kézzel felemelte a fedelet…

Odabent egy férfi feküdt.
Nem csontváz, nem rothadó test — hanem egy teljesen épen maradt ember. A bőre sápadt volt, mint a viasz, az ajkai szorosan zárva, a haja rendezetten feküdt a homlokán. Régi, tengerésztisztnek való egyenruhát viselt, sötétkék kabátját arany gombok díszítették. De ami igazán megrémítette a halászt — az a tekintet volt.

A férfi szemei nyitva voltak. Hideg, szürke, élettelen — és mégis úgy tűnt, mintha egyenesen őt néznék.

A halász hátraugrott. A levegő hirtelen megváltozott, a szél elült, és a tenger hangja mély, fenyegető morajjá vált. A halász észrevett valamit a halott mellkasán: egy kis fémlapot, amelyen kopott betűk látszottak.

Felemelte — és a teste végigfutó jéghideg bizsergést érzett.
A felirat így szólt:
„Ne háborgasd a tenger nyugalmát.”

Abban a pillanatban tompa dörrenés hallatszott a víz felől. A tenger felforrni látszott, buborékok törtek a felszínre, a hullámok egyre magasabbra csaptak. A koporsó megremegett. A benne fekvő férfi ajkai résnyire nyíltak, és sós víz szivárgott ki belőlük.

A halász sikoltott, eldobta a fémlapot, és futni kezdett. Amikor végre elérte a falut, a hangja reszketett, a szeme tágra nyílt.
– Ő… ő rám nézett… kinyitotta a szemét! – dadogta.

A rendőrség órákkal később érkezett. De a parton nem volt semmi. A koporsó eltűnt, mintha a tenger visszavette volna. Csak mély barázdák maradtak a homokban, ahol valamit a vízbe vonszoltak.

A halász történetét senki sem hitte el. Azt mondták, túl sokat volt a napon, hallucinált.

Néhány nappal később azonban egy másik faluban a tenger újabb fémből készült koporsót vetett partra. A helyiek nem nyitották ki. Egyszerűen betemették a homokba, és keresztet állítottak fölé.

Egy hét múlva a halászt eszméletlenül találták a csónakjában. A mellkasán a régi fémlap hevert — ugyanazzal a felirattal:
„Ne háborgasd a tenger nyugalmát.”

Amikor magához tért, csak annyit suttogott:
– Visszatérnek… a tenger nem alszik többé…

Azóta senki sem mer kihajózni napfelkelte előtt. A falusiak azt mondják, ha a hold elbújik, és a víz feketévé válik, hallani lehet a mélyből tompa kopogást — mintha valaki odalent újra kinyitná a koporsóját.

És néha, ha a köd leszáll a tengerre, látni lehet egy alakot a hullámok között. Egy régi tengerészt, aki lassan sétál a víz alatt, és keresi azt, aki egykor megzavarta a tenger örök csendjét.