A víz sima volt, mint az üveg, a hullámok lágyan ringatták a csónakokat, és semmi sem jelezte, hogy ez a nap örökre bevésődik az emlékezetükbe.
Nevettek, viccelődtek, dobták a hálót, és közben arról beszélgettek, milyen lesz a vacsora. Minden a megszokott rendben haladt — egészen addig, amíg az egyikük hirtelen meg nem dermedt.

A víz mélyén sötét árnyék mozgott. Először azt hitte, hogy egy nagy halraj az, de amikor az alak egyre közelebb emelkedett a felszínhez, a halász szíve kihagyott egy ütemet.
Egy hatalmas cápa bukkant elő. A szája olyan szélesre tátott volt, hogy egy egész csónak is elfért volna benne.

A férfiak hátraugrottak. Az egyik elejtette a horgászbotját, a másik a mentőmellényért kapott. Szívük vadul vert — biztosak voltak benne, hogy a cápa támadni készül. De valami nem stimmelt.
A ragadozó nem támadott. Zihált, csapkodott, és kétségbeesetten próbálta még jobban kinyitni az állkapcsát, mintha valamitől meg akarna szabadulni.

A legidősebb halász, János, előrehajolt, és elkiáltotta magát:
— Várjatok! Nem támad — szenved!

Amikor közelebb eveztek, mindenkinek elakadt a lélegzete. A cápa szájában halászháló volt beszorulva, és a hálóba gabalyodva egy elpusztult tengeri teknős. A hálóba műanyag zacskók, palackok és szemét tekeredett. A cápa vérzett, a víz vörösre színeződött körülötte.

A halászok némán nézték. Ekkor döbbentek rá, hogy nem egy szörnyeteg áll előttük — hanem egy áldozat. Az emberiség áldozata. A szemét, amit a tengerbe dobtak, most visszatért, hogy megmutassa, milyen pusztítást okoz.

A férfiak úgy döntöttek, segítenek. Késsel, kampóval, puszta kézzel próbálták kihúzni a hálót a cápa szájából. A hatalmas állat vadul vergődött, a víz fortyogott, a csónak ingott a hullámokon, de senki nem adta fel.
Percenként haladtak, lassan, óvatosan. Végül sikerült kiszabadítani a hálót.

A cápa hirtelen mozdulatlanná vált. Egy pillanatig ott lebegett a hajó mellett, mintha nézte volna őket. Aztán egyetlen mozdulattal megfordult, és eltűnt a mélyben. A víz lassan újra áttetszővé vált, a csend pedig szinte nyomasztó volt.

Senki nem szólt. Csak a szél zúgott a vitorlák között.
— Láttátok? — mondta végül János csendesen. — Nem minket akart elpusztítani. Mi pusztítottuk el őt.

Amikor visszatértek a kikötőbe, az emberek nem hittek a szemüknek. A halászok fényképei — a cápáról, a hálóról és a szemétről — bejárták az egész világot.
A tudósok később megerősítették, hogy ez egy ritka makócápa volt, az egyik utolsó példány a térségben. Az óceán szennyezése már nemcsak a kis halakat öli meg — hanem a legnagyobb ragadozókat is.

János az újságíróknak azt mondta:
— Azt hittem, a halál szájába nézek. De a saját tetteinket láttam.

Attól a naptól kezdve a férfiak más emberek lettek. Nem vittek többé műanyagot magukkal a hajóra, segítettek a part menti takarításban, és minden gyereknek elmesélték, mi történt azon a napon.

És amikor János esténként a mólón áll, és a távoli hullámokat figyeli, néha halkan suttog:
— Remélem, még él… Remélem, szabadon úszik valahol odalent.

A tenger pedig mintha válaszolna neki – halk morajlással, amelyben ott volt minden köszönet és minden fájdalom.

Ez a történet emlékeztet minket: a tenger nem felejt. Minden eldobott darab műanyag valakinek a halálát jelentheti — és minden megmentett élet talán az utolsó esélyünk arra, hogy emberek maradjunk.