Kint tombolt a hóvihar. A szél süvített, a ház falai remegtek, a hó szinte függönyként hullott. A faluban már régóta nem járt senki az éjszaka közepén, ezért amikor valaki megkopogtatta az ajtót, az asszony összerezzent.

Lassan odalépett, óvatosan kinyitotta az ajtót — és ott állt előtte egy negyvenes férfi. Ruhája átázott, arcát a hideg vörösre csípte. Karjában egy kisgyermeket tartott, takaróba bugyolálva.
– Kérem… – mondta halkan. – Az autóm elakadt az úton. Egyedül vagyok a fiammal. Megengedi, hogy itt maradjunk reggelig?

Az asszony, Éva, habozott egy pillanatra. De amikor a gyermek arcára nézett, azonnal megenyhült.
– Jöjjenek be gyorsan. Ebben az időben kint maradni életveszélyes.

Tüzet rakott a kandallóban, vizet forralt teához, tejet melegített.
– És az édesanyja? – kérdezte óvatosan.
A férfi lehajtotta a fejét.
– Nincs velünk. Egyedül nevelem őt.

A szavai őszintének tűntek, de valami furcsa nyugtalanság volt a szemében. Éva lefekvést készített elő a kandalló mellett, betakarta őket, és jó éjszakát kívánt.

Reggel, amikor felébredt, a házban csend honolt. Túl nagy csend.

Az ágy, ahol a férfi és a gyermek aludt, üres volt. A takarók gondosan összehajtva. Az asztalon egy félig üres csésze tea, és egy kis játék – egy gyerekcsörgő.

Éva kiment a verandára. A hó vastagon borította a földet, de lábnyomokat látott, amelyek a domboldal felé vezettek. Egy nagyobb férfilépés, egy kicsi gyermeknyom… és mellette valami furcsa – mintha valaki valamit húzott volna maga után.

A szíve hevesen vert. Visszament a házba, és akkor vette észre a konyhaasztalon heverő útlevelet. Felemelte, kinyitotta – és megfagyott a vér az ereiben. A képen ugyanaz az arc nézett rá, akit előző este befogadott. De a név… ismerősen csengett.

Egy hete a hírekben hallotta: egy férfi megszökött az elmegyógyintézetből, miután a feleségét és kisfiát elvesztette egy tűzben. A hatóságok szerint megtébolyodott, és azt hitte, a fia még mindig él, valahol a hidegben vár rá.

Éva keze remegett. Lefutott a pincébe – talán ott bujkálnak. De a sarokban csak egy apró, véres gyereksapka hevert.

Sikoltása betöltötte az egész házat. Felfutott, bezárta az ajtót, nekitolta a komódot. És ekkor halk kopogás hallatszott az ablak felől.

– Engedjen be… kérem… – suttogta valaki.

Az asszony mozdulni sem mert. A hang most a bejárat felől szólt:
– Köszönöm… az éjszakát… Most már alszik… Nincs hideg többé…

Aztán egy erős ütés az ajtón. Még egy. Majd néma csend.

A rendőrök csak este érkeztek meg. Évát eszméletlenül találták a padlón. A férfinak és a gyermeknek nyoma veszett. A hóban a lábnyomok hirtelen megszakadtak – mintha egyszerűen eltűntek volna a semmiben.

A vizsgálat igazolta, hogy az útlevél egy bizonyos Balázs F.-é volt, aki valóban megszökött a kórházból. Őt többé senki sem látta.

Éva később eladta a házat és elköltözött a faluból. De a helyiek azt mesélik, hogy téli éjszakákon, amikor a szél süvít és a hó esik, az elhagyott ház ablaka mögül halk suttogás hallatszik:
– Köszönöm… az éjszakát… Ő most alszik…