Eleinte minden ártatlanul kezdődött.
A lányom még csak két éves volt, amikor először meglátta a szomszéd udvarán a hatalmas, barna lovat. A gyerek elbűvölve figyelte, aztán lassan odasétált, és a ló lehajtotta a fejét, mintha pontosan tudta volna, hogy egy apró, ártatlan teremtmény áll előtte.

Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettek.
A lányom minden délután rohant a kerítéshez, hogy almát vagy répát adjon neki.
Megsimogatta a ló selymes sörényét, és nevetve beszélt hozzá, mintha egy barátja lenne. Néha órákon át ott játszott mellette a szalmában.

Mi, szülők, mindig mosolyogtunk, amikor láttuk őket együtt, de a szívem mélyén néha aggodalom bujkált. Tudtam, hogy a ló nagy állat, és egy pillanat is elég lehet egy balesethez. De soha semmi rossz nem történt… egészen addig a napig.

Egy délután a szomszéd hirtelen megjelent az ajtónkban. Az arca halálsápadt volt.
– Beszélnünk kell – mondta komoran. – A lányáról van szó.

Megdermedtem.
– Mi történt? Valami baj van?
– Nem tudom, hogyan mondjam… de azonnal orvoshoz kell vinnie.

A kezében egy papírt tartott – állatorvosi jelentést.
– A lovunk… beteg. Egy fertőző kórral. És sajnos emberre is átterjedhet.

Nem kaptam levegőt. Az én kislányom naponta simogatta, ölelte, csókolta azt az állatot…

Néhány órán belül a kórházban voltunk. Az orvos komolyan hallgatta a történetet, majd sorra tette fel a kérdéseket:
– Milyen gyakran érintkezett az állattal?
– Minden nap – válaszoltam remegő hangon.

Vérvizsgálatok, tesztek, várakozás… A napok végtelenül lassan teltek.
Aztán megjött az eredmény.
A lányom fertőzött volt.

Egy ritka parazitát mutattak ki, ami állatról emberre terjed, és idegrendszeri károsodást okozhat.
A világ összeomlott körülöttem.

A következő hetek pokollá váltak.
Injekciók, gyógyszerek, kórházi szobák, síró gyerek – és én, aki minden este imádkoztam, hogy ne veszítsem el őt.

Aztán jött a legszörnyűbb hír.
Az állatorvos visszahívott: a ló nem véletlenül betegedett meg. Megmarta egy kóbor kutya.
És az a kutya… veszett volt.

Veszettség – ez a szó jeges késként hasított belém.
A betegség, amiről azt hittem, rég eltűnt, hirtelen ott volt, a mi életünkben.

Szerencsére az orvosok időben cselekedtek.
A lányom megkapta az oltásokat, és hosszú, nehéz hetek után a testében lassan gyógyulás jelei mutatkoztak.
Megmenekült.

De a ló nem.
A szomszéd könnyezve mondta el, hogy el kellett altatni.

Amikor évekkel később elmondtam az egész történetet a lányomnak, hosszú csend után csak ennyit kérdezett:
– De ő szeretett engem, ugye?

A torkom összeszorult.
– Igen, kincsem… szeretett. Nagyon.

Azóta minden tavasszal elmegyünk a rétre, ahol a ló nyugszik.
A lányom mindig fehér virágokat szed neki, és csendben leteszi a földre.

És én minden alkalommal ugyanarra gondolok:
néha a legnagyobb veszély a legártatlanabb szeretet mögött rejtőzik.