A barátnőim csak a fejüket csóválták, amikor elmondtam nekik, hogy újra randizni kezdtem. „Miért kínzod magad? Férfiakban már nem lehet bízni!” — mondták.
De én nem kerestem csodát. Nem vártam mesét. Csak újra érezni akartam, hogy élek. Hogy valaki rám néz, és nem csak egy elvált nőt lát, hanem egy nőt, akiben még van tűz, vágy, remény.

54 éves vagyok. A férjem évekkel ezelőtt elhagyott, és sokáig hittem, hogy vele együtt elvitte a hitemet is az emberekben. De egy nap megjelent Viktor. A szomszéd házban lakott, néha láttam a parkban. Először csak biccentettünk egymásnak, aztán beszélgetni kezdtünk. Egyre többet. Egyre mélyebben.

És egy este meghívott vacsorára.
Azt mondta, „csak egy egyszerű este, semmi több.”
De én… én hetek óta először éreztem izgalmat.

Úgy döntöttem, hogy nálam lesz a vacsora. Egész nap készültem: főztem, terítettem, gyertyákat gyújtottam. A tükör előtt állva hosszú idő után először tetszettem magamnak.

Amikor megérkezett, a szívem majd kiugrott a helyéről. Kedves volt, figyelmes, és egy ideig minden olyan volt, mint egy filmben. Bor, nevetés, melegség.
De aztán… valami megváltozott.

Amint a gyertyák fényét elnyelte az éjszaka, Viktor arca elsötétült. Olyan tekintettel nézett rám, amitől megfagyott bennem a levegő.
– Te valójában nem engem keresel – mondta lassan, szinte hidegen. – Te csak félsz attól, hogy egyedül maradsz.

A szavai úgy vágtak, mint a kés. Éreztem, ahogy minden bennem összeroppan. Próbáltam nevetni, mintha tréfának venném, de ő folytatta.

– Azt akarod, hogy valaki emlékeztessen arra, milyen voltál régen. De ez nem szerelem. Ez hiány.

Akkor már tudtam, hogy a férfi, akit néhány napja még különlegesnek hittem, valójában üres volt. Olyan ember, aki csak a saját hatalmát akarta érezni mások fölött.

Miután elment, órákig ültem a sötétben. Néztem a kihűlt vacsorát, a fél pohár bort. És azon gondolkodtam, hogyan tud néhány szó összetörni valakit, aki már amúgy is darabokban van.

Másnap reggel valami különös történt. Nem sírtam. Nem volt bennem düh. Csak nyugalom.
Rájöttem, hogy nem Viktor tört meg — én magam engedtem, hogy újra higgyek valamiben. És ez nem gyengeség, hanem bátorság.

A barátnőim újra rám néztek, és a szemükben láttam a szánalmat. De engem már nem érdekelt. Mert tudtam, hogy az élet nem ér véget azzal, hogy valaki elmegy.
Az élet akkor ér véget, amikor lemondunk arról, hogy újra érezzünk.

Pár héttel később újra kimentem a parkba. A fák alatt sárga levelek hevertek, a levegő hűvös volt. De most először nem kerestem Viktort. Csak sétáltam, és éreztem, hogy bennem valami új született.

Néhány hónappal később kopogtak. A szomszédom állt az ajtóban – fiatalabb, mosolygós, kissé zavarban.
– Tudna segíteni nekem valamiben? – kérdezte.
Aztán megkért, hogy igyak vele egy kávét. Nem gondolkodtam sokat — igent mondtam.

Ezúttal nem volt bennem félelem. Nem vártam semmit. Csak éltem a pillanatot.

Ma már tudom, hogy a kor nem jelent semmit. A valódi veszély nem az idő, hanem a félelem, hogy többé nem vagyunk szerethetők.
Elvesztettem a férjemet, a hitemet, de megtaláltam önmagamat.

És ha valaki azt mondja, hogy megőrültem, hát legyen.
Mert ha az őrület azt jelenti, hogy még mindig hiszek az életben — akkor igen, őrült vagyok.
De boldog, szabad és élő.