A férjem távolságtartó volt. Nem nézett a szemembe, nem fogta meg a kezem, és amikor megkértem, hogy készítsen rólam egy fotót a tengerparton, csak legyintett:
– Nincs kedvem – mondta hidegen.

Megpróbáltam nem törődni vele. Azt hittem, talán fáradt, vagy csak rossz napja van. De hamarosan feltűnt, hogy egyre gyakrabban bújik a telefonjába. Ha üzenetet kapott, elment a teraszra. És ami a legfurcsább volt: még a fürdőszobába is magával vitte a telefont.

Egyik este, amikor zuhanyozni ment, nem bírtam tovább. A kíváncsiság, a félelem és a gyanú összeszorították a mellkasomat. Megfogtam a telefonját. A kezem remegett, miközben megnyitottam az üzeneteket. Egy csoportos beszélgetés volt – ő és a barátai.

És amit ott olvastam, összetörte a szívemet.

„El se hinnétek, srácok! Még mindig azt hiszi, hogy jól néz ki. A szülés óta felszedett tíz kilót, de akarja, hogy lefotózzam! Hogy férne bele egyáltalán a képbe?”

Megmerevedtem. Mintha hirtelen megfagyott volna körülöttem a levegő. Újra és újra elolvastam a sorokat, hátha félreértem. De nem. Az volt ott, feketén-fehéren. Nevetések, gúny, megalázás – mindez attól az embertől, akit a világon a legjobban szerettem.

Amikor kijött a zuhanyból, a telefon még mindig a kezemben volt.
– Mi baj van? – kérdezte.
– Talán az, hogy nem férek bele a képbe, igaz? – mondtam halkan.

Az arca elfehéredett.
– Te… elolvastad az üzeneteimet?

– Igen – feleltem. – És most már mindent tudok.

Próbált magyarázkodni. Azt mondta, csak viccelt, nem gondolta komolyan, hogy a barátai úgyis mindig ugratják egymást. De a szavai üresek voltak. Az, amit elárult rólam, nem vicc volt. Az árulás volt.

Azon az éjszakán nem aludtam. Csak ültem az ágyon, és hallgattam, ahogy a tenger zúg az ablakon túl. Hajnalban összepakoltam. Nem kiabáltam, nem sírtam. Egyszerűen elmentem.

Amikor hazaértem, újra megnyitottam az üzeneteket. Már nem a fájdalom miatt, hanem azért, hogy lássam, mennyire hagytam, hogy vak legyek. Hónapokon át éreztem, hogy valami nincs rendben, mégis ragaszkodtam hozzá. A szerelem vak – de a megalázás végül felnyitja a szemet.

Most, hetek múlva, más szemmel nézek a tükörbe. Igen, megváltoztam. Az alakom sem ugyanaz, mint régen. De minden apró részlet, minden „hiba” a történetem része. Szültem. Szerettem. Éltem. És túléltem.

A valódi sokk nem az, hogy a férjem elárult. A valódi sokk az, hogy milyen sokáig hittem, hogy ez a kapcsolat még megmenthető. Hogy elhittem: ha elég türelmes vagyok, újra szeretni fog.

De a tisztelet, ha egyszer eltűnik, nem tér vissza.

Most már mosolyogva nézem a régi képeket. Sok fotón egyedül vagyok – és ez így van jól. Mert végre rájöttem: nincs szükségem senkire, hogy szépnek érezzem magam.

Ma már én tartom a kamerát a kezemben. És mosolygok – őszintén, szívből.
Mert most először a képen nem egy összetört nő van. Hanem egy nő, aki végre szabad.