Amikor Zoya megtudta, hogy gyermeket vár, az egész család ujjongott – különösen az anyósa, Angelina Pavlovna. Már évek óta özvegy volt, és a hatalmas lakás, amelyet férjétől örökölt, üresen kongott. A nő sosem panaszkodott, de mindenki látta rajta, mennyire magányos.

Zoya és férje elhatározták, hogy a házasságuk elején hozzá költöznek. Angelina boldog volt. Nap mint nap segített menyének, főzött, takarított, és a terhesség ideje alatt úgy vigyázott Zoyára, mintha a saját lánya lenne.
– Ez a gyermek fényt hoz majd a házba – mondogatta gyakran mosolyogva.

A kilenc hónap lassan eltelt, és elérkezett a nagy nap. A szülés hosszú és fárasztó volt, de amikor Zoya karjában tartotta kislányát, minden fájdalom eltűnt. A baba gyönyörű volt – fehér bőrű, kék szemű, és a bal tenyerén különös anyajegy volt: aprócska csillag alakú folt.

A nővér csak mosolygott:
– Ez szerencsejel – mondta. – A csillag a kézen ritka, különleges gyermekeknél jelenik meg.

Zoya boldogan nevetett. De amikor férje megérkezett a kórházba, minden megváltozott.

Amint meglátta a gyermeket, megdermedt. Szeme elkerekedett, arca elsápadt.
– Ez… ez nem az én gyerekem – mondta halkan, de hidegen.

Zoya nem értette. Először nevetni próbált, azt hitte, rossz vicc. De férje komolyan nézett rá, majd megmutatta a baba kezét.
– Nézd meg a tenyerét… ezt a jelet…

A nő remegve nézett le. A kis kézen ott volt a csillag alakú folt, ugyanúgy, ahogy férje egykor másvalaki kezén látta – azon a nőn, akit évekkel korábban szeretett, és aki tragikusan meghalt egy balesetben.

A férfi hátat fordított és elment. A következő nap nem jött vissza. Zoya egyedül maradt a kórházban, sírva ölelte a kislányát, miközben próbálta megérteni, miért omlott össze az élete egy pillanat alatt.

Angelina Pavlovna, amint meghallotta a történteket, azonnal a kórházba rohant.
– Nem számít, mit mond a fiam – jelentette ki határozottan. – Ez a gyermek az én unokám, és te az én lányom vagy.

Hazavitte őket, és mindent megtett, hogy megvédje Zoyát a fájdalomtól. A férje azonban nem tért haza. Tesztről, hűtlenségről, válásról beszélt – miközben az anyja szíve vérzett.

Egy este Angelina a szekrényben keresgélt, és megtalált egy régi dobozt. Férje hagyta rá, benne fényképek, levelek, apróságok. Az egyik borítékban egy kép volt – a fiáról és az elhunyt menyasszonyáról. A nő nevetett a képen, és a kezét a férfi vállára tette. A tenyerén… csillag alakú anyajegy. Pontosan ott, ahol most a kislánynak.

Angelina elfehéredett. Nem hitt a szemének. Úgy érezte, a hideg fut végig rajta, de szíve közben furcsán megmelegedett. Talán a sors játszik velük, talán az élet küldött jelet.

Másnap reggel felhívta fiát:
– Azonnal gyere haza – mondta röviden.

A férfi megérkezett, fáradtan, összetörve. Az asztalon ott feküdt a fénykép, mellette a baba kiságyban.
– Nézd meg jól – mondta az anyja csendesen. – Te nem átkot kaptál, hanem második esélyt.

A férfi lassan közelebb lépett. A gyermek aludt, kis keze kinyúlt, a csillag alakú folt halványan látszott. Hosszú percekig csak nézte. Aztán letérdelt, és megfogta a kis kezet. Érezte, ahogy valami megmozdul benne – fájdalom, szeretet, felismerés.

– Istenem… bocsáss meg – suttogta. – Ez az én gyermekem.

Attól a naptól kezdve minden megváltozott. A férfi hazatért, bocsánatot kért Zoyától, és új életet kezdtek. Angelina nap mint nap hintáztatta a kis unokát, és mikor a gyermek ránézett, a nő mindig ugyanazt suttogta:
– Az élet titkait nem mindig kell érteni. Néha elég csak hinni bennük.

És minden alkalommal, amikor a kislány kinyújtotta a kezét, és a csillag megcsillant a tenyerén, mindhárman tudták: ez nem véletlen. Ez egy jel volt – a szerelem, a megbocsátás és a második esély jele.