Egy egyszerű pillanat volt – olyan, mint bármelyik másik nap. A nap már lemenőben volt, a fény megcsillant Luna aranyszínű bundáján. Ő boldogan szaladt utána, mint mindig – tele élettel, tele örömmel. A fű zizegett a lába alatt, és minden mozdulatában ott volt a tiszta boldogság.
De ezúttal nem jött vissza.

Először azt hittem, csak elkalandozott. Hogy talált valamit, amit érdemes megszagolni, vagy egy nyomot, amit követni kell. De a csend, ami hirtelen rám zuhant, szokatlan volt.
Nevét kiáltottam. Egyszer. Kétszer. Aztán újra és újra.
Semmi válasz. Csak a szél hangja a fák között. Hideg, idegen, fájdalmas.

Aztán megláttam őt. Ott feküdt a fűben, mozdulatlanul. Úgy nézett ki, mintha csak aludna. De amikor odarohantam, éreztem, hogy valami véget ért. A szemei félig nyitva, tekintete üres – a szívében már nem volt élet.
És az enyém abban a pillanatban tört össze.

Nem emlékszem, sikítottam-e. Talán igen. Vagy talán csak belül, a csöndben. A bot, amit eldobtam, ott feküdt mellette. Az a kis darab fa, amely eddig a játék és az öröm szimbóluma volt, most a fájdalmam emlékművévé vált.
Minden, ami addig boldoggá tett, egyetlen pillanat alatt semmivé foszlott.

Luna nem csak egy kutya volt.
Ő volt a lelkem tükre, a csendes barátom, az egyetlen, aki mindig megértett.
Amikor szomorú voltam, odajött, és fejét az ölembe tette. Nem szólt, nem kérdezett semmit. Csak ott volt. A jelenléte elég volt, hogy újra érezzem, élek.
Sokszor beszéltem hozzá, mint emberhez. Ő nem válaszolt – de a szemeiben minden válasz ott volt.
Azt mondják, a kutyák nem értenek minket. De Luna értett mindent – anélkül, hogy bármit is mondtam volna.

Most a póráz ott lóg a falon. Hideg. Élettelen.
A nyakörve az asztalon fekszik, és amikor megcsörren a fém, mintha belém szúrna egy kés.
A ház túl csendes. A szobák túl nagyok. A levegő túl nehéz.
Minden nap látom a helyét – a kosarát, a játékait, a takaróját. Néha hallani vélem a lépteit, a körmei kopogását a padlón, azt a kis sóhajt, amit alvás előtt vett.
De ez már csak emlék. Egy fájó, de gyönyörű emlék.

Visszajárok ugyanarra a helyre a parkban.
Leülök a padra, ahol mindig mellém feküdt, és csak nézek a semmibe. A kezem akaratlanul is megsimítja a levegőt, mintha ott lenne.
Az emberek furcsán néznek, de nem érdekel. Mert olyankor érzem őt. Tudom, hogy valahol a közelben van.
Talán most is fut valahol – egy végtelen mezőn, ahol nincs idő, nincs fájdalom. Csak szabadság és fény.

Sokan mondják, hogy az állatoknak nincs lelkük.
De azok, akik ezt hiszik, soha nem látták egy kutya szemét, amikor meghal.
Luna rám nézett, mielőtt elment. A tekintetében nem volt félelem. Csak béke. Mintha azt mondta volna: „Ne sírj. Most már jó helyen vagyok.”
És abban a pillanatban tudtam, hogy a szeretet, amit adott, soha nem hal meg.

Néha azt kívánom, bárcsak ne mentünk volna ki akkor. Bárcsak ne dobtam volna el azt az átkozott botot. De aztán rájövök – akkor soha nem éltem volna meg mindazt a boldogságot, amit tőle kaptam.
Luna megtanított szeretni – tisztán, önzetlenül, feltétel nélkül.
Olyan módon, amit csak egy kutya tud.

Ma azért írok, hogy ne merüljön feledésbe.
Hogy a neve tovább éljen, valahol ezek között a sorok között.
Mert aki egyszer igazán szeretett, az tudja – a halál nem véget vet, csak elválaszt egy pillanatra.

Aludj jól, Luna.
Te voltál a csodám, a fényem a sötétben, a nyugalmam a viharban.
És amíg a szívem dobog, minden egyes ütem a nevedet suttogja.
Örökké az én kincsem maradsz.