Az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban vettem észre, hogy a lányom és a vejem úgy tekintenek rám, mintha már idős asszony lennék. Nem panaszkodni akarok — inkább csak furcsának találtam. Hiszen negyvenhat éves vagyok, tele energiával, aktív élettel, munkával, utazásokkal. Nem érzem magam törékenynek, sem tehernek. Ezért különösen megdöbbentett, ami a születésnapomon történt.

Két nappal ezelőtt ünnepeltem a születésnapomat. A délutánt barátaimmal töltöttem egy hangulatos étteremben. A légkör meleg volt, a beszélgetések könnyedek, sokat nevettünk. Senki sem utalt arra, hogy „öregszem”. Sőt, sokan megjegyezték, mennyire jól nézek ki és milyen fiatalos vagyok.

Este azonban családi vacsorát terveztem. Meghívtam a lányomat és a vejét, mert szerettem volna velük is megosztani ezt a napot. Pontosan érkeztek. A vejem gyönyörű vörös rózsacsokrot adott át, a lányom pedig egy elegáns fehér borítékot nyújtott felém. A mosolya furcsán komoly volt — mintha valami „életre szóló” ajándékot készülne átadni.

Felbontottam a borítékot. És abban a pillanatban úgy éreztem, megáll a levegő körülöttem.

Először nem értettem, mit látok. Azt hittem, rosszul olvasok, vagy valami félreértés történt. Aztán ismét megnéztem a papírt — és a döbbenet jéghideg hulláma öntött el.

A borítékban ajándékutalvány volt egy idősek otthonába. Színes prospektus mosolygó arcokkal, leírásokkal a „szakértői felügyeletről”, kényelmes szobákról, egész napos programokról. És egy üzenet a lányomtól:

„Anya, megérdemled a pihenést. Itt biztonságban lennél, és nem kellene mindent egyedül csinálnod. Mi csak a javadat akarjuk.”

A javam? Egy idősotthonban?

Felnéztem rá. Mintha azt várta volna, hogy a meghatottságtól elsírom magam. De bennem csak egy érzés volt: végtelen hidegség.

— Ez valami vicc? — kérdeztem halkan.

— Anya, ne reagálj így, — felelte türelmetlenül. — Mostanában sokat fáradsz… Látszik, hogy szükséged lenne több nyugalomra. Itt szakemberek figyelnének rád.

Én? Megfigyelésre szoruló, fáradt, gyenge ember?

Én, aki még előző este táncoltam, nevettem, terveket szőttem?

Minden szava tőrként hatolt belém. Akkor értettem meg igazán, hogy a lányom már régóta úgy tekint rám, mint valakire, akit lassan „le kell adni” egy biztonságos helyre. Mintha már nem lennék teljes értékű része az életének.

Lassan letettem a prospektust az asztalra, és csak ennyit mondtam:

— Menjetek el.

Próbáltak magyarázkodni, győzködni, de nem akartam hallani. A csalódás, a megaláztatás, a fájdalom olyan erővel tört rám, hogy alig kaptam levegőt. Hogy gondolhatták, hogy ezzel örömet szereznek? Hogy érezhették úgy, hogy 46 évesen már nem való vagyok az otthonomba?

Azóta nem veszem fel a telefont, nem válaszolok az üzenetekre. A vejem kétszer is próbált személyesen beszélni velem, de nem nyitottam ajtót. Időre van szükségem. Arra, hogy megértsem: hogyan nézhetek újra a lányom szemébe, aki úgy döntött, ideje „biztonságos helyre” tenni az anyját.

Nem tudom, valaha képes leszek-e megbocsátani. Talán majd egyszer… de most még a megszólítását sem tudom elviselni.

Egyetlen este alatt nem a születésnapomat, hanem az addigi biztonságérzetemet veszítettem el. És ez a veszteség mindennél fájdalmasabb.