Azonnal igent mondtam. A gyerekek, Max, az ötéves, és Lily, a hároméves, elbűvölőek voltak, és szívesen töltöttem velük az időt. Arra számítottam, hogy néhány óra csak könnyed játék, mesék és esetleg egy kis nasi lesz. De ami ezután következett, teljesen megváltoztatta a „hétköznapi” babysittingről alkotott képemet.
Eleinte minden idilli volt: Max nevetett, Lily a babáival szaladgált, és azt gondoltam, ez egy nyugodt este lesz. De aztán jött a férj üzenete. A szavak látszólag semlegesek voltak, de a jelentésük dermesztő volt: „Vigyázz, semmi sem az, aminek látszik. Ne higgy el semmit, amit látsz.”
A szívem összeszorult. Mit is jelenthetett ez? Körbenéztem a nappaliban, minden normálisnak tűnt. A gyerekek játszottak, nevettek, mégis egy furcsa, nyugtalanító érzés kerített hatalmába.
Amikor eljött az alvás ideje, minden megváltozott. Max hirtelen a „figyelő jelenlétről” kezdett beszélni, és Lily sírni kezdett ok nélkül. Tekintetük egy szoba sarkára szegeződött, ahol én nem láttam semmit, de a félelmük valós volt. Próbáltam megnyugtatni őket, de Max szavai ijesztőek voltak: „Az a férfi, aki az éjszaka jön… nem akarja, hogy kijussunk.”
Épp próbáltam rájönni, hogy a gyerekek csak kitalálják-e, amikor megcsörrent a telefon. A kijelzőn a férj száma villogott – azonnal összeszorult a gyomrom. Amikor felvettem, csak egy suttogó hangot hallottam: „Nem egyedül vannak. Tedd, amit mondok…” – és a hívás megszakadt.
Ekkor a gyerekszoba mintha megváltozott volna. Az árnyékok meghosszabbodtak és mozogni látszottak, pedig kint teljes sötétség volt. Lily összegömbölyödve ült a sarokban, Max szorította a kezem. Úgy éreztem, valami közeledik, valami láthatatlan és veszélyes.
Ezután jött még egy üzenet, most a barátnőmtől: „Sajnálom, hogy így kell mondanom… de nem olyanok, mint a többiek. Valami a világotokban segítségre szorul, és csak te döntheted el, hogy túlélnek-e az éjszakát.”
Sokkot kaptam. Egész éjjel azon voltam, hogy megvédjem a gyerekeket, minden hangra, minden rezdülésre figyelve. Minden zaj, minden suhogás, minden óraütés félelmetes jelentőséget kapott. És amikor végre eljött a hajnal, és a barátnőm hazatért, a gyerekek nevettek, mintha semmi sem történt volna. De én tudtam az igazságot.
Soha nem éreztem ilyen keverékét a félelemnek, aggodalomnak és felelősségnek. Az az éjszaka megváltoztatott. Megtanított rá, hogy még a legártatlanabb arcok is rejthetnek egy láthatatlan világot, és hogy néha a bátorság, amit magunkban találunk, az egyetlen dolog, ami az életet elválasztja a sötétségtől.
Amikor távoztam, a gyerekek még mindig a kezemet fogták. Max suttogta: „Köszönjük, hogy megvédtél… legközelebb tudni fogod.” És tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni azt az éjszakát, ami egyszerű babysittingnek indult, de a legfélelmetesebb és legmegrázóbb élménnyé vált az életemben.