Nyugodt, barátságos hangon sorolta az „előnyöket”: nem kell többé javításokkal bajlódni, nem lesznek súlyos számlák, és az eladásból származó pénz segítené a vállalkozását. „Apu, esküszöm, gondoskodni fogok rólad. Nem hagylak magadra többé” – ismételgette meggyőzően.

Az idős férfi hallgatott, de legbelül fájt neki minden szó. Tudta, hogy a ház nem csak falak és tető volt. Ott nőtt fel, ott élte végig házasságát, ott tanította meg fiát biciklizni. Mégis… hitt abban, hogy ha feláldozza ezt a múltat, talán visszakapja a fiát. Talán újra lesz közöttük valami, ami egykor magától értetődő volt.

Végül beletörődött. A házat eladták, az apa összecsomagolt, és beköltözött a fia lakásába, remélve, hogy ettől közelebb kerülnek egymáshoz.

Az első hetek reményt adtak. A fiú érdeklődött, segített, még közös vacsorákra is jutott idő. Az apa boldogan figyelte, ahogy a rég elveszettnek hitt törődés lassan visszatér. Azt hitte, minden rendbe jöhet.

De ez a rövid idő hamar elszállt.

A fiú türelmetlenné vált. Egyre ritkábban járt haza, egyre kevesebbet beszélt apjával. A válaszai hidegek, fásultak lettek. Néha úgy nézett az idős emberre, mintha csak teher lenne a házban. Az apa érezte a feszültséget, de nem szólt semmit. Nem akarta elveszíteni azt a kevés közelséget sem, ami maradt.

Egy év telt el így, amikor a fiú egy reggel megjelent az apja szobájában, és kimért hangon közölte:

— Apu… találtam neked egy helyet. Egy idősek otthona. Modern, tiszta, jó orvosokkal. Jobb lesz neked ott.

Az idős férfi nem lepődött meg. Látta már hetek óta, hogy ez lesz a vége. Nem vitatkozott. Csak bólintott, mintha a fia akaratát már nem is lehetne megkérdőjelezni.

Még aznap beültették az autóba és elvitték az otthonba. A fiú sietett. Lerakta apja egyetlen bőröndjét a folyosón, és sietve távozott, egyetlen visszapillantás nélkül.

A hónapok lassan teltek. Az idős ember nem panaszkodott, nem hibáztatta fiát senkinek. Csendben tűrte magányát. Éjszakánként azonban sokáig ébren maradt, és halkan suttogta fia nevét, mintha attól félne, hogy egyszer teljesen elfelejti az arcát.

Fél évvel később, egy hűvös hajnalon elaludt – és nem ébredt többé fel.

A fiú telefonon értesült a haláláról. Hangja közönyös maradt. Elintézte a temetést, gyorsan és érzelmek nélkül, majd folytatta az életét. Egészen addig a pillanatig, amíg eszébe nem jutott: az apja eladta a házat, és a pénznek valahol lennie kell. Úgy gondolta, természetes, hogy örökölni fogja.

Magabiztosan indult az ügyvédhez.

Ott azonban olyasmit tudott meg, ami minden addigi önelégültségét semmivé tette.

— Az édesapja fél évvel a halála előtt új végrendeletet készített — mondta az ügyvéd.

A fiú arca elsápadt.

— És… mit hagyott rám?

Az ügyvéd lassan odacsúsztatott egy dossziét.

— Őszintén szólva… semmit. Az egész vagyonát, beleértve az eladásból befolyt összeget, egy alapítványnak adományozta, amely magányos idősek támogatásával foglalkozik.

A fiú hangosan felháborodott, értetlenül kérdezte, hogyan tehette ezt vele az apja. Ekkor az ügyvéd átnyújtott egy lezárt borítékot.

— Hagyott önnek egy levelet is. Azt kérte, hogy csak most olvassa el.

A fiú remegő kézzel bontotta fel. A papíron görbe, de határozott betűk álltak:

„Fiam, nem neheztelek rád. Az élet döntései gyakran többet árulnak el rólunk, mint a szavaink. Én megtettem azt, amit helyesnek éreztem. Amit adni tudtam, azoknak adtam, akik ugyanúgy maradtak egyedül, mint én. Neked nem pénzt hagyok. Hanem azt a felismerést, hogy amit egyszer elveszítesz a szívedben, azt semmilyen örökség nem pótolja.”

A fiú többször újraolvasta a levelet, de minden alkalommal egyre nehezebben tudta visszatartani a keserűséget. Nem az örökség hiányzott neki, hanem az, amit túl későn értett meg: hogy az apja nem a pénzét, hanem a szeretetét akarta visszakapni.

És ezt már soha többé nem tudja jóvátenni.