Próbáltam visszatartani a könnyeimet, de belül valami szétrobbant bennem. Az évek, amiket egyedül neveltem fel, álmaim voltak arról, hogy ott lehetek a legfontosabb napján. És most? Az esküvőjéről a közösségi médiából tudtam meg.

Lánya ragaszkodott hozzá, hogy csak ők ketten és néhány barát volt jelen. De hogyan lehetséges ez? Az általam látott fényképeken a vőlegény szülei mellettük állnak, mosolyognak, ragyognak a boldogságtól. Én pedig… én még csak jelen sem lehettem. A szívem összeszorult a fájdalomtól és az értetlenségtől. Miért pont engem hagytak ki? Nem érdemeltem volna legalább annyit, hogy a saját szememmel lássam a boldogságát?

Próbáltam hívni, de elfoglalt volt az új lakásba költözés előkészületeivel. Amikor végül meglátogatott, a nappaliban ültem, és nem tudtam, mit mondjak. Amikor az ajtó kinyílt, és megláttam őt, az a mosoly — olyan ismerős, olyan szeretett — belülről robbantott bennem egy kiáltást: „Miért tetted ezt?”

— Anya… — kezdte halkan — tudom, hogy mérges vagy…

— Mérges? — szakítottam félbe, miközben próbáltam visszatartani a zokogást. — Én szomorú vagyok, drágám. Kizártál a boldogságodból? Hogy lehet ez?

Lenézett, és láttam, hogy remegnek az ajkai. Éreztem, hogy benne is vihar dúl, de miért nem vett engem figyelembe?

— Azt akartam, hogy a mi napunk legyen, nyomás és elvárások nélkül… — suttogta. — Nem akartalak megbántani, anya…

De a szavak nem értek el a szívemig. A szomorúság, a sokk, az árulás és a tehetetlenség keveredett bennem. Meg akartam ölelni, de a kezem remegett. Ki akartam kiáltani mindent, de a hangom elárult. Értettem, hogy felnőtt, és joga van a saját döntéseihez, de a szívem nem akarta elfogadni a valóságot.

Aznap csendben ültünk. Próbáltam összeszedni magam, még ha a szemem folyamatosan is könnyekkel telt meg. Ő rám nézett, mintha azt kérné, értem meg a döntését.

— Anya — mondta végül — szeretünk téged. Tudom, hogy másképp is dönthettem volna… De fontos volt, hogy ez a nap a miénk legyen. Mindig ott voltál mellettem, és tudod, mennyit jelent számomra a támogatásod…

Hallgattam, és éreztem, ahogy a szívem összeszorul a fájdalomtól. Egyik oldalon értettem, hogy szüksége volt a saját terére, ezekre a pillanatokra csak maguknak. Másik oldalon pedig elutasítottnak éreztem magam, mintha az anyai szerepem és nevelői munkám egyetlen nap alatt értéktelenné vált volna.

Azóta eltelt néhány nap. Próbáljuk helyreállítani a kapcsolatot, de minden beszélgetés finom határvonal a megértés és a harag között. Tudom, hogy felnőtt, saját élete és döntései vannak. De valahányszor látom az esküvői képeket, hideg szúrást érzek a szívemben.

És most egyetlen kérdést teszek fel magamnak: hogyan éljek tovább, tudva, hogy az élete legfontosabb pillanata nélkülem zajlott le? Hogyan tarthatom meg a kapcsolatot anélkül, hogy a keserűségem tönkretenné?

Egy dolgot tudok: szeretni a lányomat a fájdalom ellenére azt jelenti, hogy ott vagyok mellette. Még ha csak gondolatban. Még ha csak telefonon keresztül. Még ha a szerepem az esküvőjén törölték is.

De a szívem még mindig kiált: „Anya… anya… miért történt ez? Miért az interneten tudtam meg az esküvődről, és nem tőled?”

És még mindig keresem a választ.