Egy lámpa alatt egy német juhászkutya feküdt – sovány, sérült, szőre sárosan a testére tapadt.

Óvatosan leült mellé, és kinyújtotta a kezét. A kutya remegett, de nem harapott; csak halk, könyörgő nyüszítést hallatott, mintha segítséget kért volna.

— Kitartás, kislány, — suttogta a férfi. — Most elviszlek az állatorvoshoz.

Az állatklinika vizsgálata közben az egyik állatorvos összeráncolta a homlokát:

— Nem csak a sérülései miatt aggódom… terhes.

— Mi? — a férfi döbbenten nézett rá.

— Már előrehaladott állapotban van. Ha ma nem hozza világra a kölyköket, életveszélyben van.

A férfi reggelig várakozott. Az üvegfal mögött az állatorvosok sürögtek-forogtak, míg ő a műanyag széken ült, hallgatva, ahogy kinn újra elered az eső.

Hajnalban halk, síró hang hallatszott. A kutya világra hozta az utódait. Az állatorvosok fellélegeztek, de azonnal egymásra néztek rémülten.

— Nézzétek… ezek nem kölykök, — suttogta az egyik asszisztens.

A férfi lassan közelebb lépett a boxhoz, próbálva elfojtani a remegést. Előtte… nem kölykök feküdtek. Testük furcsa alakú, bőrük szürkés árnyalatú, szemeik alig látszottak a vékony, áttetsző hártya alatt. Olyan volt, mintha egy rémálom elevenedett volna meg.

— Mi… mi ez? — kérdezte reszkető hangon.

Az állatorvos csóválta a fejét:
— Életemben nem láttam ilyet. A kölyköknek normális testük és fejformájuk szokott lenni. Ez… valami teljesen más.

A kutya, aki mellettük feküdt, nehezen lélegzett, de a tekintete tele volt bizalommal és fájdalommal. A férfi letérdelt, és gyengéden megsimogatta:

— Minden rendben lesz, ígérem…

De mélyen belül tudta, hogy ez már nem egy szokványos mentéstörténet.

Az állatorvos óvatosan felemelt egyet a lények közül, és lámpa alatt vizsgálta: a bőr jeges volt, mozdulataik gyengék, a fej formája teljesen szokatlan. Az asszisztens nehezen tartotta vissza a hányingert.

— Azonnal vizsgálatot kell végezni, — mondta halkan az orvos. — Ez nem lehet természetes jelenség… legalábbis én még sosem láttam ilyet.

A férfi érezte, ahogy összeszorul a szíve. Visszaemlékezett minden pillanatra, amit a kutyával töltött: a szenvedésére, a remegésére, a rémült tekintetére. És hirtelen minden logikán felül állt.

Az egyik „kölyök” hirtelen megmozdult, és halk sírást hallatott. A férfi felugrott, megrémülve hátrált. Az állatorvos lehajolt: a lény mozogni próbált, de mozdulatai furcsák voltak — próbált talpra állni a szinte alig létező lábain.

— Él… — suttogta a férfi könnyes szemmel. — Lélegzik…

— Igen, — felelte az állatorvos. — De hogyan lehetséges ez…

Az idő telt, az eső egyre erősebb lett kint. A férfi egy sarokban ült, figyelve, ahogy a kutya megszagolja minden furcsa teremtményt, és védelmezi őket. Majd észrevette, hogy úgy viselkedik, mintha ismerné őket. Még ebben a szörnyű formában is a szemében ott volt a szeretet.

A férfi furcsa, majdnem szent érzést érzett — a félelem ellenére az élet állt előtte. És nem akármilyen élet: olyan élet, amely szembeszállt a természettel.

Végül az állatorvos bevallotta:
— Tudom, hogy őrülten hangzik… de ezek nem kölykök. Anatómiailag és biológiailag valami más. Nem tudom, hogy hívjam, de… úgy néz ki, mintha mutánsok lennének.

A férfi ökölbe szorította a kezét. Félt, rettegést érzett, de még erősebb vágyat a teremtmények megvédésére.

— Hazaviszem őket, — mondta elszántan. — Élni fognak. Megígérem.

Aznap éjjel az eső nem állt el. A férfi otthon ült a doboz mellett, amelyben a furcsa lények feküdtek. Nézte, ahogy a kutya megszagolja őket, magához húzza, és védi a külvilágtól. A félelem lassan különös reménnyé vált.

Rájött egy dologra: senki sem fog hinni annak, ami történt. Az állatorvosok megrendültek, a szakértők összezavarodtak, és ő volt az egyetlen szemtanú. Most viszont a felelősség súlya rajta volt: amit a természet talán elutasított, mégis él… és küzd.

Másnap reggel úgy döntött, hogy felkeresi a biológusokat és genetikusokat. Tudta, hogy ami történt, megváltoztathatja az élet, a természet és a lehetséges határok felfogását. De a szívében ott élt még egy gondolat: amíg ezek a teremtmények biztonságban vannak, és a kutya mellettük van — kész harcolni értük az egész világ ellen.

És ekkor érzett egy valódi sokkot — a félelem, az iszonyat és a felelősség keverékét. Mert az élet, bármilyen formában is jelenik meg, védelmet igényel.

A férfi megértette: néha a mentés nem csak azt jelenti, hogy kihúzod a létfontosságút a sárból, hanem azt is, hogy elfogadod a lehetetlent. És ő készen állt erre.