Alacsony volt, görnyedt, egy régi kabátot viselt, és maga után húzott egy kopott kis kocsit.
— Szokás szerint, negyven kiló marhahús, — suttogta, miközben gondosan összehajtogatott bankjegyeket nyújtott át.

A fiatal hentes mindig ámuldozott. Negyven kiló! Ez majdnem egy fél marha. Eleinte azt gondolta, talán egy nagy családot etet, de hét hét után is ugyanaz történt.

Az asszony alig beszélt, szinte sosem nézett az emberek szemébe. Csak felvette a táskákat, és elment. Furcsa, csípős szag áradt belőle — a vas, az öreg hús és valami ismeretlen keveréke, amit a hentes nem tudott azonosítani.

A piacon hamar terjedni kezdtek a pletykák:
— Állítólag a fiát eteti.
— Vagy a kutyáit.
— Vagy egy titkos éttermet üzemeltet…

A hentes nem hitt a szóbeszédnek, de a kíváncsisága nőtt. Egy este elhatározta, hogy követi. Várt, amíg az asszony elhagyja az üzletet, majd csendben indult utána.

Az asszony lassan, de határozottan haladt, húzva nehéz kocsiját a havas úton. Átkelt a város peremén, elhaladt az elhagyott garázsok mellett, és a régi, már tíz éve üres gyár felé tartott.

A hentes megdermedt. Bement, és eltűnt a táskákkal együtt.

Húsz perc múlva az asszony újra kijött — a kezében nem volt semmilyen táska. Semmi húsnyom.

Másnap a jelenet megismétlődött. A harmadik napon a hentes nem bírta tovább. Várt, míg az asszony eltűnik a gyárban, majd csendben utána lopakodott.

A gyárban furcsa, nehéz, fémes szag terjengett. A mélyből különös, tompa zajok hallatszottak. Amikor egy repedésen keresztül bekukucskált, majdnem megállt a szíve.

A teremben fém asztalsorok álltak, rajtuk a húsdarabok sebészi pontossággal elrendezve. De ez nem volt hétköznapi hús — élő volt. Az asszony a terem közepén állt, hatalmas késsel a kezében. Körülötte furcsa lények szaladgáltak, félig állatok, félig emberek: kutyák emberi szemekkel, mintha minden szót megértenének, és mégis vadak.

Az asszony észrevette a hentest. Szemeiben egy pillanatra hideg, könyörtelen fény csillant. Aztán visszafordult a „védencei” felé, akik hozzá rohantak, mintha anyjuk lenne.

A hentes nem hitt a szemének. Az összes hús ezeknek a lényeknek szolgált táplálékul — akik gyorsan nőttek és fejlődtek, szemeik különös fényt sugároztak, mozgásuk gyors és koordinált volt.

Amikor a hentes véletlenül megbotlott egy régi fém ládában, tompa csattanás hallatszott. Az asszony azonnal megfordult. Nem kiabált, nem haragudott. Tekintete üres volt, mint egy ragadozóé, aki kiválasztotta a prédát. A hentes rájött, hogy a legkisebb hibás mozdulat az életébe kerülhet.

Futva menekült, botorkált a jeges talajon, zihálva, szíve majd kiugrott a helyéről. Otthon, izzadtan és rettegve, tudta, hogy soha többé nem dolgozhat ebben a hentesboltban. De a kíváncsiság és a félelem nem engedte el.

Másnap újra visszatért az üzletbe, mint átlagos vásárló. Az asszony halkan így szólt hozzá:
— Láttad. Most már tudod. De ha elmondod valakinek, megfizeted az árát.

A hentes hallgatott. A városban elkezdtek eltűnni az állatok, és az elhagyott gyárban árnyékok mozogtak. De az asszony továbbra is minden nap megvette a negyven kiló húst, és valami félelmetes, élő, ijesztő és ugyanakkor szinte varázslatos dolgot hozott létre belőle.

Ez a titok rejtve maradt, talán sosem lett volna szabad felfedni… de a hentes ismerte az igazságot — és élete örökre megváltozott.