Éhes vagyok! Meddig akarsz még csak heverészni?” Nem is sejtette, mi vár rá másnap.

A terhesség első hónapjai rettenetesen nehezek voltak — állandó émelygés, kimerültség, álmatlan éjszakák. Most pedig itt volt az anyósom, aki egy pillanatra sem hagyott nyugodni.

Minden reggel tele volt vádaskodással, kiabálással és gúnyolódással. Amint próbáltam egyetlen szót is visszaszólni, azonnal a férjemhez rohant panaszkodni, és azzal fenyegetett, hogy kidob minket a házból.

Az éjszaka szinte teljesen álmatlanul telt. Reggel öt körül kezdtek lecsukódni a szemeim, amikor egy éles hang rázott fel közvetlenül a fülem mellett:
— Kelj fel, lustalelkű! Éhes vagyok! Készíts valamit, különben egész nap csak alszol!

Csukott szemmel próbáltam nem elsírni magam.
— Anyu… rosszul érzem magam… — suttogtam. „Egész éjjel rosszul voltam.”
— Hagyd a nyavalyáidat! — kiáltott. „A mi időnkben a nők szültek, és soha nem panaszkodtak!”

Csendben felkeltem, és elkészítettem a reggelit, de valami bennem eltört. Rájöttem, hogy így tovább nem mehet. Ki kellett találnom egy tervet, amivel a felfuvalkodott anyóst helyre lehet tenni.

Másnap reggel mosolyogva keltem, és látszólag engedelmesen kezdtem főzni. De ezúttal apró „meglepetéseket” csempésztem az ételekbe — egy kicsit több sót, egy csipet borsot, szokatlan fűszerkeverékeket, amiket előtte soha nem használtam. Minden a szokásosnak tűnt, de a hatás lassan kezdett érezhető lenni.

Az anyósom belépett a konyhába a szokásos szigorú tekintetével:
— Na, lustalelkű, végre felkeltél?
Leült az asztalhoz, és megkóstolta az ételt. Eleinte semmit sem vett észre, de pár perc múlva grimaszolni kezdett, köhögött, és összehúzta a szemöldökét:
— Mi ez az étel?

Ártatlanul néztem rá:
— De… ahogy szoktam… úgy készítettem…

Ez volt a kulcs. Minden nap új „egészséges recepteket a kismamának” tálaltam neki, amit meg kellett ennünk, és minden panasz visszafordult ellene. Lassan, de biztosan kezdett elveszíteni az irányítást.

Néhány nap múlva az anyósom óvatosabb lett, és még próbált összebarátkozni a férjemmel:
— Talán… tényleg igyekszik…

Aztán megtettem a következő lépést: javasoltam egy „különleges levest a baba egészségéért”, amit nem tudott visszautasítani. Az első kanál után furán érezte magát — enyhén, de elegendő volt ahhoz, hogy rájöjjön: a viselkedésének következményei vannak.

A legmegdöbbentőbb pillanat az volt, amikor először suttogva a férjemnek bevallotta:
— Talán túl szigorú voltam…

Abban a pillanatban tudtam, hogy a tervem sikerült. Még terhesen és gyengén is biztos voltam benne, hogy senki sem meri majd megsérteni sem engem, sem a születendő gyermekemet.