Minden pillanatban felszaladtak a pincérek tálcákkal, hozzám értek a szék háttámlájával, és a sült hús szaga szinte elviselhetetlen volt.
Egy 32 éves, független, saját lakással és stabil karrierrel rendelkező nő számára ez több volt, mint udvariatlanság; nyílt megaláztatásnak tűnt.

Az asztalnál mindössze néhány fiatalabb unokahúg ült, akik csak a külsejükről és a közösségi médiáról beszéltek, valamint egy beszédes nagynéni, aki folyton ismételgette, hogy „a nőnek nem szabad túl sokáig várnia a gyerekekkel”.
A nővérem, Mira, az egész estét azzal töltötte, hogy engem a vendégek szemében a magányos, „túl válogatós” nő szerepébe helyezzen.
Gyakran odavezette hozzám a gazdag vőlegényvendégeket, és színpadiasan megjegyezte:

— A nővérem nagyszerű, de túl válogatós. Ezért van egyedül!

Az emberek bólogattak, adtak „jó tanácsokat”, és volt, aki komolyan javasolta, hogy „gyakrabban járjak templomba”.
Amikor eljött a csokordobás ideje, Mira szándékosan máshová dobta a csokrot, teljesen más irányba, messze tőlem.

— Úgy tűnik, a nővéremnek még várnia kell! — jelentette ki hangosan.

Éppen a menekülést terveztem a konyhán át, amikor mögöttem meghallottam egy mély, nyugodt, magabiztos hangot:

— Játssz velem. Tegyél úgy, mintha velem jöttél volna. Megígérem, hogy a nővéred hamar megbánja.

Megfordultam, és elállt a lélegzetem.
Egy magas, elegánsan öltözött férfi állt mögöttem, mély barna szemekkel, a homlokán ezüst szálakkal.

— Leon — mondta enyhe mosollyal. — A vőlegény unokatestvére vagyok.

Hozzám húzta a széket, leült, és kényelmes magabiztossággal a szék háttámlájára tette a kezét.
A terem csendben hallgatott; a vendégek között suttogás kezdődött.

Mira, aki éppen a bárnál állt, azonnal elfehéredett. A tökéletes mosolya megrepedt.

— És ki ez itt? — kérdezte görcsösen. — Nem emlékszem, hogy hoztál volna valakit.

Leon nyugodtan válaszolt:

— Ő velem jött. Csak nem szereti a figyelmet. Ellentétben másokkal.

Mira tágra nyílt szemekkel meredt rá. Nem tudott semmit mondani.

Percekkel később a vőlegény nagybátyja lépett a mikrofonhoz:

— Most szóljon néhány szó Leon. Sok vendég még nem ismerte őt. Különleges alkalom, hogy ma itt van, mert már holnap elutazik.

A terem megszólalt a suttogással: „Ő az a Leon?”, „Az a híres üzletember?”
Én pedig teljesen elképedtem.

Leon a színpadra lépett. A terem némaságba borult.

— A családunkban a tisztelet a legfontosabb, — kezdte. — És ma láttam, hogyan lehet valakit lebecsülni, csak mert csendes és tisztelettudó.

A tekintete Mirára szegeződött.
Ő elfehéredett.

— A tizenkettedik asztalnál egy nő ült, akit el akartak rejteni. Nem a nő hibája, hanem azé, aki így döntött.

A vendégek mind Mira felé fordultak.
Arca egy pillanat alatt elárulta a szégyent.

Leon visszaült mellém, és halkan a fülembe súgta:

— Most már látja, hogy nem lehet veled csak így bánni.

Később, amikor egy kicsit kimentünk levegőzni, megkérdeztem tőle:

— Miért csináltad mindezt? Hiszen nem is ismersz engem igazán.

Leon hosszasan rám nézett.

— Tudom, hogy a nővéred próbálta ártani a vőlegény hírnevének hónapokkal ezelőtt. És ma láttam, hogyan bánik veled. Úgy döntöttem, hogy elég volt.
Majd halkan hozzátette:
— És egyébként… már régóta meg akartalak ismerni.

Ekkor kinyílt a terem ajtaja, és Mira dühösen kilépett.

— Te megőrültél?! — kiáltotta. — Mit képzelsz magadról?!

Leon lassan ráfordult.

— Ha még egyszer megalázod a nővéredet, elmondom mindenkinek, mit próbáltál elérni a menyegző előtt. Pontosan.

Mira elállt a szótól, majd faképnél hagyta a helyszínt.

Csak másnap tudtam meg az igazságot:

Leon nem csupán a vőlegény unokatestvére volt.
Egy hatalmas vállalat örököse, a sajtóban gyakran emlegetett, zárkózott és befolyásos férfi.
És ő engem választott, engem, akit a nővérem el akart rejteni.

Ez az este indította el azt a történetet, amit Mira később nagyon megbánt…