Azt hittem, csoda történt — úgy döntött, nem bánt minket. De ekkor hirtelen lépéseket hallottam az erdőből, és egy másik alak tűnt fel előttem. Eleinte nem tudtam kivenni, ki az. Az árnyék magas és titokzatos volt… majd a tekintetünk találkozott — emberi szemekkel.

Egy férfi volt. Olyan hirtelen lépett elő a fák közül, hogy felugrottam. Egy fáklyát tartott a kezében, amelynek fénye megvilágította az arcát — ismerősnek tűnt, de nem tudtam, honnan. A kutya felvonyított, de nem rohant hozzá. A férfi nem mozdult hirtelen, nyugodtan és óvatosan haladt felénk.

— Ne félj, — mondta mély, nyugtató hangon. — Segítek kijutni innen.

Ekkor úgy tűnt, a farkasok valami szokatlant éreztek. Nem támadtak, de nem is menekültek — csak álltak és figyeltek minket. Aztán valami hihetetlen történt: a farkasok közül a legnagyobb odalépett a férfihoz, és… leült a lábaihoz, mintha őt ismerte volna el vezetőjének.

Álltam ott tátott szájjal. A kutya óvatosan megszaglászta a férfit, majd rám nézett, mintha azt kérdezné: „Bízhatunk benne?” Bólintottam, nem tudtam megszólalni. A férfi felemelte a kezét, és a farkasok néhány lépést hátráltak, mintha a mozdulata varázserővel bírt volna.

— Gyorsan kell mennünk, — mondta. — Az erdő most veszélyes, de van egy biztonságos út.

Az erdei ösvényen haladtunk, és minden furcsán hatott körülöttünk: a fák sűrűsödtek, a sötétség mélyült, és az erdő hangjai mintha jelezték volna, hogy valaki figyel minket. Hirtelen a férfi megállt, és az ujjával mutatott.

— Nézd, ott van az apád.

Nem akartam elhinni a szememnek. Az apám egy kidőlt fa mellett ült, remegett, de épségben volt, és mellette feküdt a gombás kosaram. Felé rohantam, és olyan szorosan öleltem át, hogy éreztem a félelmét, és ugyanakkor hatalmas megkönnyebbülését is.

— Hogyan…? — kezdtem volna, de apám csak megrázta a fejét.

A férfi elmosolyodott, majd eltűnt éppolyan hirtelen, ahogy megjelent. Álltunk ott, körülnéztünk, és a farkasok fokozatosan eltűntek a szürkületben, mintha soha nem is lettek volna ott.

Aznap megértettem egy dolgot: az erdőben soha nem vagyunk teljesen egyedül. Vannak erők, amikről az emberek nem tudnak, és képesek megvédeni minket ott is, ahol már nincs remény. A kutya egész hazafelé úton nem hagyott el, és tudtam, hogy azt a napot — amikor a félelem, a kétségbeesés és a csoda eggyé vált — soha nem fogom elfelejteni.