Anna lassan felnézett, és a tekintetében valami csillogott, ami képes volt megrázni a legkeményebb tisztet is. Ez nem csupán elszántság volt — ez a harag fájdalomból és igazságtalanságból született, azok haragja, akik túl hosszú ideig hallgattak, miközben emberek haltak meg nem a harctéren, hanem az őket védelmezni hivatottak közönyétől.

— Azt hiszed, félek tőled? — szólalt meg halkan, de dermesztő világossággal. — Tudom, ki vagy, kapitány. És a fenyegetéseid itt nem működnek.

A kapitány hátrálni kényszerült, mintha áramütés érte volna. Ujjai szorították Anna gallérját, de ő nem hátrált. Az arca nyugodt volt, de ebben a nyugalomban vihar tombolt, amit ő még nem értett.

— Mit beszélsz? — ordított, próbálva visszaszerezni az irányítást. — Én parancsolok ebben a században!

— Te a káoszt és a közönyt irányítod — vágott vissza Anna. — A katonáid itt lassú halált halnak. Azt hiszed, ez háború? Nem, kapitány. Ez bűncselekmény azok ellen, akiket védened kellene.

Ekkor az egyik katona, aki eddig a sarokban ült üres tekintettel, lassan felállt. Kezei remegtek, szemeiben könnyek gyűltek, amiket napok óta visszatartott.

— Igaza van… — suttogta majdnem halkan. — Itt halunk meg, és senki sem lát minket.

A katona szavai visszhangzottak a laktanyában. A többiek is elkezdtek suttogni. Először óvatosan, félve, mintha álmodnának. Aztán egyre hangosabban, biztosabban, őszinte hevülettel.

A kapitány érezte, ahogy az irányítása lába alatt omladozik. Ki akart ordítani, parancsolni, megfélemlíteni — de Anna nem adott esélyt. Lépésről lépésre közeledett, tekintete minden katonával találkozott, mintha minden félelmüket, szenvedésüket és megaláztatásukat kihívná.

— Ma nem hagyom, hogy hallgassatok! — mondta. — Senki sem szenvedhet tovább ebben az igazságtalanságban. Holnaptól másképp fogtok élni. Megfelelő ételt, rendes egyenruhát kaptok, és ami a legfontosabb — a tiszteletet, amit megérdemeltek.

És akkor történt valami, amire senki sem számított. A katonák tapsolni kezdtek. Először halkan, óvatosan, mintha féltek volna felébredni egy álomból. Aztán egyre hangosabban, magabiztosan, őszinte lelkesedéssel. A laktanya, amely tele volt kétségbeeséssel és bűzzel, olyan hellyé változott, ahol hónapok óta először hallatszott a remény hangja.

A kapitány kővé vált arccal állt. Érezte, hogy a hatalom, amire oly büszke volt, kicsúszik a kezéből. Ki akart ordítani, fenyegetni, parancsolni — de rájött, hogy mindez már értelmetlen. Ekkor értette meg, hogy Anna nem csupán egy nő. Ő az az erő, amely előtt a falak ledőlnek, és amely képes mindent megváltoztatni.

Anna kilépett a laktanyából, de a szíve továbbra is a század ritmusára dobogott. Minden lépés egy lépés volt a változás felé. Kint az eső verte a vállát, lemossa a fáradtságot, a koszt és a félelmet, és csak a tiszta elszántság maradt utána. Tudta, hogy a harc csak most kezdődik, de először hónapok óta ezekben a falakban fellobbant a remény szikrája, amit lehetetlen volt eloltani.

És a kapitány érezte ezt. Olyan félelmet érzett, amit soha korábban nem ismert — a félelmet az igazságtól és egy erőtől, amit képtelen irányítani.

Aznap a század örökre megváltozott. A katonák végre felemelték a fejüket, és Anna a jelképpé vált, hogy még a legsötétebb laktanyákban is felgyúlhat a fény. De ami a kapitány számára a legfélelmetesebb volt, nem a tekintély elvesztése, hanem az a tudat, hogy többé nem hallgathatja el azokat, akik kiállnak az igazságért.