Összegyűlt a család, a szomszédok, a barátok, mindenki gratulálni akart. Mi is elmentünk a lányommal, és azt reméltem, hogy a nap szeretetteljes és vidám lesz. De már az első pillanatoktól kezdve nyilvánvaló volt, hogy nem így lesz.

Az ötéves lányom egész nap egy kézzel készített üdvözlőlapot rajzolt a nagymamának. Segítettem neki a színes filcek kiválasztásában, buzdítottam, hogy a rajz minél szebb legyen. Amikor a kislány büszkén nyújtotta a nagymamának a rajzot, az anyósom undorodva vette el, mintha valami haszontalant tartana a kezében, és egyszerűen félretette.

Aztán következett az, ami igazán fájt. Amikor leültünk a szépen megterített asztalhoz, színes szalvétákkal, gyertyákkal és apró ajándékokkal a gyerekeknek, az anyósom hirtelen kijelentette:
— Nem, ez a kislány nem ülhet az asztalhoz.

A lányomat egy összehajtható székre ültette a mosókonyhában, a törülközők és a zúgó mosógép mellett. A tányérjára csak egy kolbászt és egy száraz zsemlét tett.

Miközben a többi gyerek vidáman majszolta a salátát, csokikat kapkodott, és nevetgélt, a lányom ott ült, szorosan a térdeihez szorítva a tányért. A szívem összeszorult a fájdalomtól és a haragtól.

— Miért bánsz így vele? Hiszen még csak gyerek! — kérdeztem.
— Mert nincsenek jó modorai. Nem tudja rendesen használni az evőeszközöket. Szégyellem magam előtted és a vendégek előtt — felelte hidegen. — És még a ruháját is összekeni.

A beszélgetés értelmetlen volt. Akkor villant át az agyamon a terv: lecke a „ünnepség királynőjének”, és megvédeni a lányomat.

Gyorsan elrohantam a boltba, majd visszajöttem egy nagy dobozzal – egy „ajándékkal” kifejezetten az anyósomnak. A dobozban egy gyönyörűen díszített torta volt, de egy kis csíny volt elrejtve benne: piros ételfesték, ami foltot hagy a kézen, és szinte lehetetlen eltávolítani.

Az asztalhoz léptem, a vendégek szeme láttára, és átadtam a dobozt az anyósomnak:
— Nézd, anya, készítettem neked egy meglepetést.

Ő lelkesen kinyitotta a dobozt. A vendégek elnémultak a torta szépségétől. Amikor azonban levágta az első szeletet, a piros ételfesték azonnal látszódott a kezén. Megdermedt, a vendégek először meglepődtek, majd halkan nevettek. Én nyugodtan álltam mellette, nem szóltam semmit.

Ezután a lányomra néztem, aki még mindig a mosókonyhában ült.
— Nézzétek, milyen ügyes! Rajzolt neked egy ajándékot, nagymama, és megérdemli, hogy az asztalnál üljön mindenki mellett — mondtam határozott hangon.

A lányomat az anyósomnal szemben az asztalhoz ültettem. A vendégek tapsolni kezdtek, és a lányom arcán felragyogott az öröm. Az anyósom pedig ott ült, foltos kézzel, teljesen tanácstalanul.

Attól a naptól kezdve megváltoztak a viszonyaink. A lányom tudja, hogy védve van és értékelik. Az anyósom pedig kétszer is meggondolja, mielőtt egy gyereket próbálna megalázni.

És bár a nap tele volt feszültséggel, a buli végül vidám hangulatban folytatódott. A vendégek suttogtak, nevettek, és mindannyian megértették: néha bátornak és határozottnak kell lenni, hogy megvédjük a szeretetet és az igazságot a családban.