Minden reggel tüzet rakott a sparheltben, napközben a kertben dolgozott, estére pedig a kerítés mellett beszélgetett a szomszédokkal. Senki sem gondolta volna, hogy hamarosan olyan megrázó esemény részese lesz, amelyről még hosszú évekig suttogva mesélnek majd.

Majdnem hat év telt el azóta, hogy Anna négy árva farkaskölyköt talált az erdőben. Anyjukat elütötte egy autó, a kicsik pedig reszketve kuporogtak a test mellett, teljesen kimerülve. Anna nem tudott továbbmenni. Hazavitte őket, kecsketejjel etette, éjszakánként melléjük feküdt, amikor félelmükben vonyítottak, és úgy beszélt hozzájuk, mintha saját gyerekei lettek volna.

Amikor eljött az idő, visszavitte őket az erdőbe. Nem kötötte meg őket, nem próbálta visszatartani. A fiatal hímek sokáig ott maradtak mellette, mintha hezitáltak volna. Aztán egy reggel egyszerűen eltűntek a fák között. Anna azt hitte, hogy ezzel végleg lezárult közös történetük.

Tévedett.

Egy téli éjszakán, amikor odakint hatalmas hóvihar tombolt, Anna furcsa hangra ébredt. Nem ugatás volt és nem is vonyítás. Inkább mély, nehéz szuszogás, amelyet az udvaron ropogó hó hangja kísért. Valami nagy járkált a ház körül.

Anna óvatosan az ablakhoz lépett. A hópelyhek szinte mindent eltakaratak, de így is látni lehetett négy hatalmas, szürke alakot, amint a ház körül köröznek. Farkasok. Erősek, félelmetesek, mégis lenyűgözőek.

Aztán az egyik hirtelen oldalra billentette a fejét – pont úgy, ahogy az egyik kölyök szokta, amikor megpróbálta megérteni Anna hangját.

Anna szíve összeszorult. Ők voltak azok. Visszajöttek.

De miért?

A farkasok nem mutattak agressziót. Úgy jártak körbe a ház körül, mintha őriznék. Majd egyszerre mind a négy megmerevedett. A fejük ugyanabba az irányba fordult, testük megfeszült, majd hirtelen elszáguldottak a sötét erdő felé.

Másnap reggel a falubeliek rémülten gyűltek össze Anna udvarán. Éjjel farkasok jártak a ház körül – ez ijesztőbb volt mindennél, amit valaha átéltek. A férfiak nyomban követni kezdték a friss lábnyomokat. És nem sokkal később elsápadva tértek vissza.

A farkasnyomok mellett emberi lábnyomokat is találtak. Egyenetleneket, bizonytalanokat, mintha a tulajdonosuk alig bírt volna talpon maradni. Az erdő szélén pedig ott feküdt Péter, a falu hírhedt orvvadásza. Félhalott volt a hidegtől, alig élt.

Később, amikor magához tért, remegő hangon mesélt. Elmondta, hogy előző este saját farkascsapdájába esett. Kiabált segítségért, de senki sem hallotta. Egészen addig, amíg meg nem jelent a négy hatalmas farkas.

Nem támadtak rá. Nem marcangolták szét. Körbejárták, odébb túrták a havat, kitisztították a csapda környékét, mintha utat csináltak volna neki. Péter végül kiszabadult, de messzire nem jutott. A farkasok pedig egyenesen a falu felé vették az irányt – pontosan Anna házáig – hogy felverjék a csendet.

A falu megdöbbenve hallgatta a történetet.

– Megmentették?
– Farkasok? Egy embert, aki őket akarta megölni?
– Ez hihetetlen…

Anna azonban értette a lényeget.

A farkasok nem bosszút jöttek állni. Nem hálát kértek. Egyszerűen emlékeztek arra a kézre, amely valaha megmentette őket. És amikor egy másik élet bajba került, úgy cselekedtek, ahogy annak idején ő cselekedett velük.

Attól az éjszakától kezdve senki nem tett ki csapdát. Az emberek tisztelettel léptek az erdőbe, az öregek pedig halkan mondogatták:

– Amíg Anna farkasai élnek, az erdő vigyáz ránk.

És amikor télen távoli vonyítás visszhangzott a dombok között, Anna csak elmosolyodott.

Mert tudta: az a bizonyos éjszaka örökre bebizonyította, hogy a jóság – bármilyen kicsi – soha nem vész el. Visszatér, még akkor is, ha a legvadabb erdei lények hozzák el.