Csak nézett rám mereven, mintha már rég eldöntötte volna mindent, és én ott maradtam döbbenten, mozdulatlanul. Semmit sem sejtettem. A csend, amely közöttünk feszült, többet mondott bármilyen vádiratnál.
De a történet ezzel nem ért véget. Ami ezután következett, minden elképzelésemet felülmúlta.
Ahogy kiléptem az irodából, remegett a kezem. A folyosó hirtelen hosszabbnak tűnt, a levegő pedig nehezebbé vált, mintha valami láthatatlan súly nehezedett volna rám. Újra és újra végiggondoltam az elmúlt heteket: hibát követtem el? Valamit rosszul értelmeztem? Történt valami, amiről elfelejtettek szólni? Semmi ilyesmi. A munkámra soha nem érkezett panasz.
Mégis egyetlen pillanat alatt elveszítettem mindent.
A parkolóban ültem az autóban több mint egy órán át. Nem tudtam elindítani a motort. A telefonom teljes némaságba burkolózott. Senki sem hívott, senki sem írt. Úgy éreztem, mintha az életem egy láthatatlan kéz hirtelen kisiklott volna a sínekről. Csak egyetlen gondolat motoszkált bennem: nem véletlenül tettek ki ilyen gyorsan. Valami olyan dolog van a háttérben, amit egyedül én nem ismerek.
Az igazi sokk azonban csak este ért.
Amikor hazaértem, egy vastag boríték várt a postaládában. Nem volt rajta feladó, semmilyen jelzés. Már ez önmagában gyanúsnak tűnt. Felbontottam ott, a lépcsőházban.
A borítékban egyetlen fénykép volt.
A képen a volt főnököm ült egy kávézó teraszán, és vele szemben egy férfi, akit hét éve nem láttam. Ő volt a régi üzlettársam. Az, aki annak idején egyik napról a másikra eltűnt, miután a közös számlánkról nagy összeg tűnt el. Csalásnak hittem, árulásnak. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha még látom.
Most viszont ott ült a főnökömmel, mintha mindig is ismerték volna egymást.
A kép hátulján rövid üzenet állt fekete tollal írva: „Tudnod kell az igazságot. Ez csak a kezdet.”
Hosszan bámultam a fotót. A mellkasomban furcsa szorítást éreztem. A kirúgásom már nem tűnt véletlennek. Inkább tűnt egy gondosan megtervezett lépésnek egy olyan játszmában, amelyről semmit sem tudtam.
Miért bukkant fel az egykori társam éppen most? Mi köze van a főnökömhöz? Ki készítette a fényképet — ő maga, vagy valaki más? És miért küldték el nekem?
Ahogy alaposabban megnéztem a képet, észrevettem valamit, ami elsőre elkerülte a figyelmemet. A kávézó üvegfelületén halványan tükröződött egy alak. A fotós. Közel állt hozzájuk, talán figyelte is őket, mielőtt kattintott.
Az éjszakát álmatlanul töltöttem. A sötétben fekve próbáltam összerakni a képet: hogyan kapcsolódik minden mindennel? Ki irányítja ezt az egészet?
Másnap reggel, pontosan 9:17-kor csörgött a telefonom. Ismeretlen szám. Nem volt országkód sem. Tétováztam, majd felvettem.
A vonal túlsó végén egy mély, rekedt hang szólalt meg:
– Ne keresd ott a válaszokat, ahol nincsenek. Kövesd a nyomot, ami eléd kerül. És senkinek se szólj. Nem egyszerűen kirúgtak. Figyelmeztettek.
A hívás azonnal megszakadt.
Amikor meg akartam nézni a számot, már nem szerepelt az előzmények között. Mintha soha nem is létezett volna.
Ekkor éreztem meg először, hogy sokkal nagyobb veszélyben vagyok, mint gondoltam. A főnököm, a régi üzlettársam, a titokzatos fénykép, a nyomtalanul eltűnő hívás — mindez csak a felszín volt. A mélyben valami sokkal sötétebb zajlott.
És ekkor először nem félelmet éreztem. Hanem dühöt. Engem akartak elhallgattatni, félreállítani, eltüntetni. De épp az ellenkezőjét érték el.
Ami ezután kiderült, sokkal félelmetesebb volt, mint maga a kirúgás.
És ez valóban csak a kezdet volt.
Отправить ответ