Egyetlen pillanat, amely akkor még jelentéktelennek tűnt, később a fájdalom legnehezebb emlékévé vált. Egy kép, amelyen még mosoly van, még élet, még remény — mindezt öt perc választotta el a felfoghatatlan tragédiától.
De a történet itt nem ér véget.
Sőt… a legmegdöbbentőbb rész csak ezután következett.
Minden hihetetlen gyorsasággal történt. Nem volt figyelmeztetés, nem volt kiáltás, semmilyen jel, ami előre sejtette volna a bajt. Csak egy különös, nehezen értelmezhető pillantás — amely máig kísért — és aztán a hirtelen összeesés. A levegő megfagyott, a zajok eltűntek, és egy kegyetlen csönd maradt, amely képes összezúzni bárkit, aki átéli.
A következő percek a pánik és kétségbeesés uralma alatt teltek: remegő kezek, harsány kiáltások, kétségbeesett próbálkozások, hogy visszahozzuk, hogy rávegyük a kis testét, hogy újra lélegezzen. Könyörgés, sírás, tagadás… de az élet könyörtelen. Nem tárgyal, nem ad magyarázatot. Egyszerűen elvesz.
Később, amikor újra megnéztem azt az öt perccel korábban készült fotót, különös érzésem támadt. Mintha valami rejtőzne benne. Mintha lenne rajta valami, amit akkor még egyikünk sem vett észre.
Amikor belenagyítottam a képre, megdermedtem.
A lányom mögött, a háttérben, alig észrevehetően, ott volt egy alak. Homályos, majdnem áttetsző sziluett, amely semmiképpen nem lehetett ott. Édesanyám esküdözött, hogy rajtunk kívül senki nem tartózkodott a szobában. Nem nyílt ajtó, nem lépett be senki.
És mégis… a fotón valaki állt. Mozdulatlanul. Mintha figyelte volna a lányomat. Mintha közelebb akart volna lépni.
Kerestem a logikus magyarázatokat: fénytörés, árnyék, véletlen folt. De minél tovább néztem a képet, annál biztosabb lett bennem a félelem: ez nem lehet illúzió. A sziluett enyhén a lányom felé hajolt — mintha suttogna neki valamit.
És ami ezután kiderült, még ennél is félelmetesebb volt.
A lányom már hónapok óta beszélt valakiről, akit „barátjának” nevezett. Azt mondta, látja őt az ablak mellett, a folyosón, vagy amikor játszik. Mi azt hittük, csupán képzeletbeli társ — a gyermeklélek egyik ártatlan teremtménye.
De amikor átnéztük a korábbi fényképeket, a vér is megfagyott bennem.
Ugyanaz a sziluett feltűnt több képen is. Távol, homályosan, de mindig ott volt. Mindig közel hozzá. Mindig más helyen, mintha követné.
Az utolsó fényképen azonban sokkal tisztábban látszott. Élesebben, ijesztően közel. Szinte mellette.
Három nappal a halála után éjjel arra ébredtem, hogy hideg lehelet érinti a nyakamat. Ugyanaz az érzés, amit akkor éreztem, amikor kislányként mellém bújt egy rossz álom után.
Kinyitottam a szemem. A szoba sötét sarkában ott volt valami. Egy árnyék. Alak, amely pontosan olyan volt, mint a fényképen.
Nem sikoltottam, nem mozdultam.
Mert abban a pillanatban meghallottam egy halk hangot:
„Anya… nem vagyok egyedül.”
És akkor értettem meg valamit, amit addig nem mertem kimondani:
Ami 16:52-kor történt, talán nem a véletlen műve volt.
Talán valaki érte jött.
És ami a legijesztőbb…
az a valaki talán még mindig itt van.
Отправить ответ