A nő testét gépek tartották életben, de minden vizsgálat azt jelezte: a szervezet lassan feladja a harcot. Amikor ezt közölték a férjével, az összeroppant. Sokáig csak ült, maga elé nézve, mintha nem értené a kimondott szavakat.

— Kérem… adjanak még egy kis időt — szólalt meg végül elcsukló hangon. — Szeretnék elbúcsúzni tőle.

A kórteremben félhomály uralkodott. A monitorok egyenletes pittyegése töltötte be a teret, a levegőben furcsa, nehéz csend lebegett. A nő mozdulatlanul feküdt az ágyon, arca nyugodt volt, mintha csak aludna. A férfi hónapokon át minden nap ott ült mellette. Az orvosok és nővérek szemében ő volt a hűség és az önfeláldozás mintaképe.

Senki sem sejtette, mi zajlik benne valójában.

Amikor az ápolók elhagyták a szobát, a férfi lassan lehajolt a nő füléhez. Hangja alig volt több suttogásnál, mégis minden szó tele volt feszültséggel.

— Nem mehetek el úgy, hogy ezt ne mondjam el… — kezdte. — Még akkor sem, ha soha nem válaszolsz.

A következő percekben olyan vallomás hangzott el, amely mindent megváltoztatott volna, ha korábban elmondja. A férfi bevallotta, hogy éveken át kettős életet élt. Titkos kapcsolat, rejtett találkozók, és egy gyermek, aki egy másik nővel született — mindez a felesége tudta nélkül.

— Bíztál bennem… — folytatta megtörten. — És én újra meg újra elárultalak. Gyáva voltam kimondani az igazságot. Most már talán túl késő.

A könnyei a lepedőre hullottak. Hosszú csend után még hozzátette:

— Ha bármit is hallasz ebből… kérlek, bocsáss meg.

Felállt, és lassan az ajtó felé indult. Abban a pillanatban azonban éles hang törte meg a csendet. A monitor riasztani kezdett. A számok megváltoztak.

— Várjanak! — kiáltotta az egyik nővér, miközben berohant. — Nézzék a pulzust!

A szívverés felgyorsult. A vérnyomás reagált. És ekkor — szinte hihetetlen módon — a nő ujjai enyhén megmozdultak. Alig észrevehetően, de egyértelműen.

— Reagál… — suttogta az orvos döbbenten. — Ez nem lehet véletlen.

Azonnal visszavonták a döntést. A gépeket nem kapcsolták ki. A nő teste jelet adott: még nem adta fel.

A férfit kikísérték a folyosóra. A falnak dőlve ült le, arcát a kezébe temette. Nem örömöt érzett, hanem félelmet. Mert ha a felesége magához tér…

soha nem fogja megtudni, mennyit hallott abból az igazságból.
És azt sem, hogy a visszatérése a halál küszöbéről
a vallomás ellenére történt…
vagy éppen annak hatására.

A következő napokban az állapota lassan stabilizálódott. Az orvosok óvatos reményről beszéltek. A férfi továbbra is bejárt hozzá, de már nem beszélt. Csak nézte az arcát, és várt.

A kérdés pedig ott maradt a kórterem csendjében, kimondatlanul, mégis nyomasztóan:
vajon az igazság ellenére tért vissza az életbe…
vagy pont miatta?