Nem csupán fájdalmat éreztem — szégyent. Szégyent a testem miatt, a korom miatt, amiért meg mertem engedni magamnak, hogy boldog legyek mások szeme láttára. És a legfájdalmasabb az egészben az volt, hogy ezt az érzést nem egy rosszindulatú idegen váltotta ki az interneten, hanem a saját lányom.

Aznap este nem válaszoltam neki. Letettem a telefont, és bementem a fürdőszobába. Megálltam a tükör előtt, és hosszú évek óta először nem a férjem, nem a barátaim szemével néztem magamra, hanem az övével. „Kövér oldalak”, „öregedő bőr”, „nem odaillő nő” — ezt láttam. Könnyek gyűltek a szemembe.

A férjem a kád szélén ülve talált rám. Sokáig nem tudtam megszólalni. Amikor végül megmutattam neki a kommentet, elsápadt. Azt hittem, majd azt mondja: „Ne törődj vele”, vagy „Biztos nem gondolta komolyan”. Ehelyett magához ölelt, és halkan csak ennyit mondott: „Fáj ezt olvasni. Mert én azt a nőt látom, akit szeretek. Ő viszont nem.”

Abban a pillanatban valami megváltozott bennem.

Másnap nem veszekedni akartam, és nem szemrehányást tenni. Úgy döntöttem, leckét adok. Nem bosszúból, hanem fájdalomból és szeretetből egyszerre.

Nem töröltem a fényképet. Épp ellenkezőleg — írtam alá egy hosszú, őszinte bejegyzést. Arról, hogy ez a test hány éven át hordott egy gyermeket a szíve alatt. Hány álmatlan éjszakát élt túl. Hányszor kelt fel lázasan, ment dolgozni, főzött vacsorát, törölt könnyeket. Leírtam, hogy ezt a testet szerették, megcsókolták, átölelték. Hogy tiszteletet érdemel, nem gúnyt. És hogy az öregedés nem szégyen, hanem kiváltság, ami nem mindenkinek adatik meg.

A lányomat nem neveztem meg. De akik ismertek minket, pontosan értették.

A visszajelzések elsöprőek voltak. Írtak nők a koromból, és nálam fiatalabbak is. Megköszönték a bátorságomat, bevallották, hogy félnek képeket közzétenni, félnek megöregedni, félnek az ítélkezéstől — néha még a saját gyermekeiktől is. Férfiak is írtak, akik azt mondták, hogy a feleségük minden életkorban gyönyörű. Ez a támogatás olyan volt, mint egy mély levegővétel hosszú fuldoklás után.

Aznap este felhívott a lányom.

Sírt. Azt mondta, nem akart megbántani, csak „aggódott”, mert „manapság ez nem elfogadott”. Hallgattam őt, és hirtelen megértettem: fél. Fél az öregedéstől. Fél mások tekintetétől. Fél attól, hogy egyszer majd ő is „nem odaillőnek” számít. És ezt a félelmet rám vetítette ki.

Nyugodtan válaszoltam neki: „Nem kell, hogy megérts engem. De nincs jogod megalázni. Különösen nem az anyádat. Különösen nem egy nőt.” Ez volt életem legnehezebb beszélgetése. De elkerülhetetlen volt.

Eltelt néhány hét. A kapcsolatunk még nem lett a régi. De én már nem bújok el. Nem rejtem el a karjaimat, a hasamat, az éveimet. Újra tanulom elfogadni és szeretni magam — nem azért, mert muszáj, hanem mert akarom.

Néha a legmélyebb sebeket azok okozzák, akik a legközelebb állnak hozzánk. De ezek a sebek emlékeztetnek arra is, kik vagyunk valójában. Nő vagyok. Feleség vagyok. Anya vagyok. És jogom van önmagam lenni. Fürdőruhában is. Hatvanévesen is.