A park zaja — gyereknevetés, kutyaugatás, lehulló levelek surrogása — mintha egy vastag üvegfal mögé került volna. Csak ő volt, a múltja… és az a pad.
— Anyu… — szólalt meg végül rekedt hangon. — Maradj itt egy pillanatra.
Margit már mindent megértett a fia arcáról. Nem kérdezett. Csak bólintott, és leült egy közeli padra.
Adrián lassan elindult. Minden lépésnél úgy érezte, mintha a mellkasát szorítanák. Amikor közelebb ért, már látta: a nő nem csak pihent. Aludt. Mélyen, kimerülten. Az arca szinte viaszos volt, ajkai enyhén megrepedtek. Keze ösztönösen a két csecsemő felé nyúlt, mintha álmában is védené őket.
— Dóra… — suttogta Adrián.
A név kicsúszott a száján, mielőtt megállíthatta volna.
A nő megmozdult. Szemei lassan kinyíltak, először zavartan, majd amikor felismerte őt… pánik villant bennük. Gyors mozdulattal magához húzta a babákat.
— Te… mit keresel itt? — kérdezte halkan, de hangjában feszültség remegett.
— Én… sétáltam anyámmal. — Adrián lenézett a gyerekekre. — Ők…?
Dóra elfordította a tekintetét.
— Senki közöd hozzájuk.
Ez a mondat fájt a legjobban. Mert Adrián pontosan tudta: ez hazugság.
Közelebb hajolt. Látta a babák arcát. Az egyiknek mélybarna szeme volt, pont olyan, mint az övé. A másiknak az orra… ugyanaz a finom ív, amit annyiszor csókolt meg évekkel ezelőtt.
— Mikor születtek? — kérdezte lassan.
Dóra ajka megremegett.
— Kérlek… menj el.
— Mikor? — emelte meg kissé a hangját.
Hosszú csend következett. A parkban egy pillanatra feltámadt a szél, felkapta a száraz leveleket, mintha az idő is visszafordulna.
— Tizenkét hónapja — mondta végül Dóra.
Adrián hátralépett egyet. A gyomra összerándult.
— Ez lehetetlen… — suttogta. — Mi akkor még… együtt voltunk.
Dóra szeme megtelt könnyel.
— Pontosan ezért hallgattam.
És ekkor kibukott belőle minden.
Elmondta, hogy amikor Adrián egyre több időt töltött külföldön, tárgyalásokon, konferenciákon, ő egyedül maradt. Elmondta, hogy amikor közölte a terhességet, Adrián épp egy felvásárlás közepén volt, és csak annyit mondott: „Most nem alkalmas.”
— Azt hittem, visszajössz — zokogta. — Azt hittem, majd fontosabb leszek, mint a céged. De te… beadattad velem a válókeresetet.
Adrián emlékezett. Emlékezett arra a napra. A döntésre, amit „racionálisnak” nevezett. A nőre, akit „túl érzelmesnek” tartott.
— Nem tudtam, hogy ikrek… — mondta halkan.
— Nem tudtál semmiről — vágott közbe Dóra keserűen. — Mert nem akartál tudni.
Ekkor Margit jelent meg mögöttük. Nem szólt semmit. Csak ránézett a babákra… majd a fiára.
És akkor megszólalt. Az a mondat, amely örökre beleégett Adrián emlékezetébe.
— Ezek a gyerekek… a te gyerekeid. És ha most hátat fordítasz, akkor nem csak őket veszíted el. Hanem önmagadat is.
Adrián térde megremegett. A világ, amit felépített — a rang, a pénz, a hatalom — hirtelen üresnek tűnt.
Letérdelt a pad elé.
— Hibáztam — mondta. — Borzalmasan. De… hadd legyek az apjuk. Kérlek.
Dóra sokáig hallgatott. Aztán az egyik baba felsírt. Adrián ösztönösen nyúlt felé, és a kis kéz az ujjára kulcsolódott.
Abban a pillanatban Adrián tudta:
ez a találkozás nem véletlen volt.
Ez volt az ára mindannak, amit elhanyagolt.
És az egyetlen esélye arra, hogy jóvátegye.
De a sorsnak még volt egy utolsó, kegyetlen meglepetése…
mert Dóra ezután kimondta azt a titkot, amely mindent újra felborított…
Отправить ответ