Eleinte csak véletlen volt. Egy hideg téli reggelen morzsákat szórt az erkély korlátjára – pusztán megszokásból, talán egy kis magány ellen. A madár nem jött azonnal. A belső udvar öreg nyírfáján ült, és figyelte őt. Fekete volt és fényes tollú, éles tekintettel. Csak hosszú percek után merészkedett közelebb.
Ettől a naptól kezdve minden reggel ugyanúgy telt.
A vízforraló halk zúgása. A régi köntös a vállán. Egy marék kenyérmorzsa a tenyerében. És a várakozás.
A varjú szinte mindig ugyanabban az időben érkezett. Először a szomszéd ház tetejére szállt, majd az erkély korlátjára. Kissé oldalra billentette a fejét, mintha köszöntene. Aztán óvatosan csipegetni kezdett. Egy idő után már a nő tenyeréből evett.
Az asszony egyedül élt. A férje évekkel korábban meghalt, a fia másik városba költözött, és egyre ritkábban telefonált. A lakás csendje nehéz volt, de a reggeleknek így mégis volt értelme. Az erkélyen nem érezte magát teljesen magányosnak. Beszélt a madárhoz – az időjárásról, a szomszédokról, a fájó térdéről. A varjú hallgatott.
A lakók panaszkodtak a galambokra, tüskéket szereltek fel, hogy elriasszák a madarakat. De ez a varjú más volt. Soha nem volt tolakodó. Mintha tudta volna, hol húzódnak a határok.
Hat év telt el úgy, hogy egyetlen nap sem maradt ki.
Esőben is. Fagyban is. Akkor is, amikor az asszony alig tudott kimenni az erkélyre. A varjú mindig megjelent.
Aztán egy reggel nem jött.
Az asszony kiment, kezében a morzsákkal. Várt tíz percet. Húszat. Más madarak köröztek az udvar felett, de ő nem volt köztük.
Másnap újra próbálta. Aztán harmadnap is. Egy hét telt el így.
Az aggodalom lassan csendes ürességgé változott.
Néhány nappal később munkások érkeztek, és kivágták a régi nyírfát az udvaron – azt a fát, ahol a varjú gyakran ült. Azt mondták, veszélyes, bármikor kidőlhet. Az asszony némán nézte, ahogy a fa a földre zuhan. Úgy érezte, valami az ő életéből is vele dőlt ki.
Az igazságot egy szomszédtól tudta meg. Azt beszélték, hogy találtak egy elpusztult varjút az udvaron. Talán mérget evett, mert sokan patkánymérget szórnak ki.
A hír váratlanul mélyen érintette.
Csak egy madár volt. De számára hat év hűséges jelenlétét jelentette. Hat év biztos pontot a mindennapokban.
Másnap mégis kiment az erkélyre. Üres kézzel. Csak állt és nézte az eget.
Ekkor egy másik varjú szállt a korlátra. Kisebb volt és óvatosabb. Távolságot tartott, figyelte őt.
Az asszony lassan visszament a konyhába, vett egy darab kenyeret, és morzsákat szórt a tenyerébe.
Az új madár habozott, majd tett egy lépést előre.
Abban a pillanatban az asszony megértette: minden elmúlik. A fák, a madarak, az emberek közelsége.
De ami hosszú időn át valódi volt, az nem tűnik el teljesen. Csak átalakul.
Отправить ответ