Mégis, néhány hét alatt észrevettem, hogy a tizenöt éves fiam megváltozott. Bezárkózott, alig beszélt, és többé nem ült le velünk vacsorázni. Aztán egy este kimondta azt a mondatot, amely azóta is visszhangzik bennem:
– Anya, félek tőle. Nem tudok vele egy házban élni.
Márk először egy péntek éjszakán aludt nálunk. Reggel a friss kávé illatára ébredtem. A konyhában nyugodtan tojást sütött, mintha mindig is ott lakott volna. Rám mosolygott, puszit adott az arcomra, és azt mondta, világéletében korán kelő volt. Minden idillinek tűnt.
A fiam pár perccel később lépett ki a szobájából. Meglátta Márkot, biccentett, töltött magának egy pohár gyümölcslevet, és az ablak mellett állva itta meg. Nem ült le az asztalhoz. Akkor még azt gondoltam, ez csak a kamaszkor szokásos morgó hangulata. Tizenöt évesen ritkán lelkes az ember reggelente.
Negyvennégy éves vagyok, elvált, könyvelőként dolgozom. Márk negyvenkilenc, tanár, szintén elvált. Közös ismerősök révén találkoztunk, sokáig csak üzeneteket váltottunk, aztán egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Nyugodt, kiegyensúlyozott embernek ismertem meg. Nyolc év magány után mellette végre újra nőnek éreztem magam, nem csupán anyának.
Kezdetben akkor jött át, amikor a fiam nem volt otthon. Később úgy döntöttem, nincs mit titkolni. A fiam már majdnem felnőtt, meg kell értenie, hogy nekem is van saját életem. Bemutattam őket egymásnak. Udvariasak voltak, nem volt vita, nem volt feszültség. Azt hittem, minden rendben.
Apró jelek azonban lassan aggasztóvá váltak.
A fiam nem reggelizett, ha Márk nálunk aludt. Azt mondta, nincs étvágya. Egyre tovább maradt edzésen, hétvégente pedig gyakran elment a nagymamához. Én ezt egészséges elfoglaltságnak láttam. Nem gondoltam bele, mi állhat mögötte.
Négy hónap elteltével Márk egyre gyakrabban maradt nálunk. Kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy végleg ideköltözik. Egy reggel a fiam kilépett a konyhába, meglátta Márkot, és megtorpant az ajtóban. Aztán szó nélkül visszafordult.
Utánamentem. Az ágy szélén ült, és a semmibe bámult.
– Mi történt? – kérdeztem halkan.
– Anya, félek tőle – ismételte. – Úgy néz rám, mintha útban lennék. Mintha azt várná, hogy eltűnjek.
Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak féltékenység. Hogy nehezen viseli a változást. De eszembe jutott néhány korábbi mondat. Márk egyszer azt mondta, hogy „a kamaszokat kemény kézzel kell nevelni”. Máskor megjegyezte: „Egyszer úgyis elköltözik, és akkor nyugodtabb lesz az életünk.”
Akkor nem tulajdonítottam jelentőséget ezeknek a szavaknak. Most egészen más fényt kaptak.
Elhatároztam, hogy beszélek vele.
– A fiam azt mondja, fél tőled – mondtam.
Márk halványan elmosolyodott.
– Ez csak gyerekes féltékenység. Nem bírja elfogadni, hogy már nem csak az övé vagy.
A hangja nyugodt volt, mégis hideg. Nem éreztem benne együttérzést.
Néhány nappal később korábban értem haza. A fiam szobájának ajtaja résnyire nyitva volt. Márk bent állt.
– Szokd meg – mondta csendesen, de határozottan. – Hosszú távra tervezek. Ne csinálj problémát.
A fiam a falnál állt, ökölbe szorított kézzel.
Beléptem. Márk azonnal felém fordult, és nyugodt mosolyt erőltetett magára.
– Csak beszélgettünk – mondta.
De a fiam tekintete mindent elárult.
Azon az éjszakán nem tudtam aludni. Eszembe jutott az első iskolai napja, a válás utáni nehéz évek, amikor csak ketten maradtunk, és egymásba kapaszkodtunk. Ő mindig mellettem volt. Most rajtam volt a sor.
Másnap reggel közöltem Márkkal, hogy szünetet tartunk. Először nyugodtan próbált meggyőzni, majd a hangja keményebbé vált.
– Meg fogod bánni – mondta végül.
Ez a mondat végleg megerősített.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, a lakás csendes lett. A fiam kijött a szobájából, és szorosan átölelt.
Azóta újra együtt reggelizünk. Újra nevet a barátaival. A házunkból eltűnt az a láthatatlan feszültség, amely korábban ott lebegett a levegőben.
Ma már tudom: a veszély nem mindig hangos. Néha kedves mosollyal érkezik, és kávét főz reggelente.
De ha a gyermeked azt mondja, hogy fél, hallgatnod kell rá.
Én a fiamat választottam. És ezért soha nem éreztem megbánást.
Отправить ответ