Nyolcéves voltam, ő kilenc, amikor először találkoztunk. Kerekesszékben ült. A legtöbb gyerek kerülte, nem tudták, hogyan viselkedjenek vele. Én egyszerűen leültem mellé az első napon. Nem kérdeztem semmit. Csak ott maradtam. Attól a pillanattól kezdve szinte elválaszthatatlanok lettünk.
Egymás legjobb barátai voltunk. Egymás egyetlen családja. Amikor a többiek hétvégére nevelőszülőkhöz mentek, mi együtt maradtunk az üres épületben. Ha elfelejtették a születésnapunkat, mi akkor is megünnepeltük kettesben. Korán megtanultuk, hogy csak magunkra számíthatunk.
Egymás mellett nőttünk fel. Megtanultuk beosztani az utolsó forintot is. Tanultunk, dolgoztunk, támogattuk egymást mindenben. Az egyetem után kibéreltünk egy apró lakást a város szélén. Saját kezűleg festettük ki, használt bútorokkal rendeztük be. Nem volt tökéletes, de a miénk volt. A semmiből építettünk fel egy közös életet.
A szerelem csendben érkezett. Nem látványosan, nem drámai módon, hanem apró pillanatokban. Estékben, amikor a padlón ülve ettünk olcsó tésztát, és nevettünk mindenen. A tekintetében, ahogyan rám nézett. Egy esős estén kérte meg a kezemet a nappalinkban. A hangja remegett, de a szeme biztos volt.
A esküvőnk egyszerű volt. Csak néhány közeli barát. Nem volt család a padsorokban, nem volt nagy lakodalom. Mégis tökéletesnek éreztem. Amikor kimondtuk az igent, azt hittem, végre magunk mögött hagytuk a múltat.
Másnap reggel erős kopogás rázta meg az ajtót.
Noah még aludt. Nyugodtnak tűnt. A kopogás újra megszólalt, hangosabban, követelőzőbben. Kinyitottam az ajtót.
Egy ismeretlen férfi állt ott. Elegáns kabátban, gondosan fésült hajjal, komoly arccal.
– Jó napot kívánok – mondta halkan. – Tudom, hogy nem ismerjük egymást. De beszélnem kell önnel a férjéről. Régóta keresem őt.
A szívem hevesen vert.
– Miről beszél? – kérdeztem.
Egy vastag borítékot nyújtott át. Hivatalos iratok, fényképek, okmányok másolatai voltak benne.
– Van valami, amit nem tud róla – folytatta. – Olvassa el, és mindent megért.
Remegő kézzel húztam ki az első lapot. Más név szerepelt rajta. A születési dátum stimmelt. A helyszín is. De a vezetéknév idegen volt. Alatta ez állt: „Eltűntként nyilvántartva – húsz évvel ezelőtt.”
A fényképen egy kisfiú feküdt kórházi ágyon. Hasonlított Noahra. De nem ült kerekesszékben.
– Ez nem lehet igaz… – suttogtam.
– Nem véletlenül került árvaházba – mondta a férfi. – Elrabolták. A családja évekig kereste. Befolyásos emberek. Hatalmuk van.
Ekkor meghallottam Noah hangját a hátam mögött.
– Igaza van – mondta csendesen.
Ott állt a folyosón, sápadtan, mégis határozottan.
– Igaz ez? – fordultam felé.
Behunyta a szemét egy pillanatra. – Igen. Néhány éve tudtam meg az igazságot. Próbáltam kideríteni, ki vagyok valójában. De nem akartam visszatérni abba a világba. Nem nélküled.
– Milyen világba? – kérdeztem.
– Olyanba, ahol nem ember lennék, hanem örökös. Kötelezettség. Eszköz.
A férfi az ajtóban megszólalt: – A családja kész mindent megtenni, hogy visszakapja őt.
– Visszakapja? – ismételtem hitetlenkedve. – Ő a férjem.
Noah rám nézett. – Nem fogják elfogadni az életünket. Téged sem.
Ez fájt. Nem miattuk, hanem azért, mert titkolta előlem.
– Miért nem mondtad el? – kérdeztem.
– Féltem, hogy másként néznél rám – felelte halkan. – Egész életemben attól féltem, hogy elveszik tőlem az egyetlen dolgot, amit én választottam. Téged.
Hosszasan néztem rá. Arra a fiúra, aki megosztotta velem az utolsó falat kenyerét. Arra a férfira, aki hűséget fogadott nekem.
Az igazság mindent megváltoztatott. De azt nem, amit iránta éreztem.
Megfogtam a kezét.
– Nem ők döntenek – mondtam határozottan. – Mi döntünk. Együtt.
Abban a pillanatban tudtam, hogy az életünk valóban fordulóponthoz érkezett. Nem a pénz vagy a hatalom miatt. Hanem azért, mert a teljes igazsággal szembenézve újra választanunk kellett egymást.
Отправить ответ