Mégis, a saját nővérem esküvőjén a terem legjelentéktelenebb asztalához ültettek – a tizenkettedikhez, közvetlenül a konyha lengőajtaja mellé.
A pincérek folyamatosan ki-be rohangáltak mögöttem tálcákkal a kezükben, időnként nekikoccantak a székem támlájának. A sült hús erős illata betöltötte a levegőt. Az asztalnál két fiatal unokatestvér és egy bőbeszédű nagynéni ült, aki tízpercenként hangsúlyozta, hogy „egy nőnek nem szabad túl sokáig halogatnia a gyerekvállalást”.
A nővérem, Mira, egész este gondosan ügyelt arra, hogy engem kedvezőtlen színben tüntessen fel. Oda vezetett a férje tehetős barátaihoz, és hangosan megjegyezte, hogy „túl válogatós” vagyok. Másoknak sajnálkozva mondta, milyen különös, hogy „egy ilyen csinos nő még mindig egyedül van”. A vendégek bólogattak, tanácsokat adtak, sőt valaki még azt is javasolta, hogy „többet kellene templomba járnom”.
Amikor eljött a csokordobás ideje, Mira látványosan az ellenkező irányba dobta a csokrot. Majd a mikrofonba nevetve kijelentette:
– Úgy tűnik, a húgomnak még várnia kell a sorára.
Éreztem, hogy elönt a forróság. Az órámra pillantottam, és már azon gondolkodtam, hogyan szökhetnék ki a konyhán keresztül, amikor egy nyugodt, mély férfihang szólalt meg mögöttem:
– Tegyen úgy, mintha velem érkezett volna. Ígérem, a nővére megbánja minden szavát.
Megfordultam. A férfi magas volt, elegáns, tökéletesen szabott öltönyt viselt. Barna szeme határozottan, mégis kedvesen nézett rám, halántékán finom ősz hajszálak csillantak.
– Leon – mutatkozott be halvány mosollyal. – A vőlegény unokatestvére vagyok.
Nem volt tolakodó, mégis magabiztos. Közelebb húzta a székét, kezét a támlára tette. A teremben azonnal megváltozott a hangulat: a beszélgetések elhalkultak, a tekintetek felénk fordultak. Mira a bárpultnál megmerevedett. A mosolya megremegett.
– Bízzon bennem – mondta halkan Leon.
Egy pillanatra elgondolkodtam. Mit veszíthetnék még? Már így is megalázott. A kezemet az övébe tettem.
Felsegített, és a terem közepe felé vezetett. Hirtelen már nem az a nő voltam, akit a konyha mellé száműztek. Olyan nő lettem, akit valaki választott.
– Hadd mutassam be az est kísérőmet – mondta nyugodt, de jól hallható hangon. – Különleges ember.
A vendégek közelebb jöttek. Azok, akik pár perccel korábban még kéretlen tanácsokat osztogattak, most érdeklődve kérdeztek. Hogyan ismerkedtünk meg? Mióta vagyunk együtt? Leon könnyedén válaszolt.
– Egy véletlen találkozás volt – mondta, és a szemembe nézett. – Néha a legjobb dolgok így kezdődnek.
Nem tudtam eldönteni, hogy ez még mindig játék-e. A tekintete azonban őszinte volt.
Amikor lassú zene csendült fel, táncolni hívott. Biztosan vezetett, de tiszteletteljesen. Éreztem a vendégek pillantását a hátamon. A suttogás hangneme megváltozott.
– Miért teszi ezt? – kérdeztem halkan.
– Mert nem szeretem, ha valakit megaláznak azért, hogy más jobbnak tűnjön – válaszolta.
Szavai mélyen megérintettek. Gyerekkorunk óta Mira mindig versengett velem. Most is azt akarta, hogy kisebbnek látszódjam mellette.
A tánc után odalépett hozzánk. Mosolya feszült volt.
– Nem is mondtad, hogy valakivel érkezel – jegyezte meg.
Nyugodtan néztem rá.
– Nem kérdezted.
Először az este folyamán nem éreztem magam háttérbe szorítva. Nem Leon adott értéket nekem, hanem az, hogy felálltam arról a bizonyos tizenkettedik asztaltól.
Később kimentünk a friss levegőre. Leon másképp nézett rám, mint korábban.
– Be kell vallanom valamit – mondta csendesen. – Nem csak szerepet játszottam. Szeretném, ha újra találkoznánk. Nézők nélkül.
A szívem hevesen vert. Ami bosszúnak indult, valami egészen mássá vált.
Aznap este nemcsak egy rossz helyre ültetett vendég voltam. Kiléptem abból az árnyékból, amelybe mások próbáltak állítani.
És ezúttal nem én voltam az, aki megbánta.
Отправить ответ