A szegény diáklány és az idős arisztokrata: amit a nászéjszakán kért tőle, attól megfagyott a vére…

Anna az ágy szélére ült. Kezével erősen markolta a lepedőt, nehogy remegjen. A hálószobában dermedt csend uralkodott – olyan sűrű, hogy minden lélegzetvétel is bűnnek tűnt. A falon az óra kattogása szinte szétvágta a levegőt.

Ivan Szergejevics, az elegáns, hatvan év körüli férfi, lassan becsukta az ajtót. Szürke szeme hidegen csillogott, járása kimért volt, mint egy emberé, aki megszokta, hogy minden az ő akarata szerint történik. Levette a mandzsettagombjait, a zsebébe csúsztatta az óráját, és csak azután fordult Annához.

— Mondd meg az igazat, Anna – szólalt meg halkan. – Készen állsz arra, hogy a feleségem légy, még akkor is, ha valami… különöset kérek tőled?

Anna összerezzent.
— Mit ért… különöset? – kérdezte bizonytalanul.

Ivan egy pillanatra elmosolyodott.
— Ma éjjel nem a feleségem leszel. Ma éjjel… a lányom leszel.

A levegő megállt a szobában. Anna arca elfehéredett.
— A lányod?

— Igen. Alexandrának hívták. Két éve halt meg. Te hasonlítasz rá. Ugyanaz a tekintet, ugyanaz a törékenység. Azt akarom, hogy ma éjjel felöltsd az ő hálóingét… és újra életre keltsd őt.

Anna hátrahőkölt, mintha pofont kapott volna.
— Maga megőrült! – suttogta.

Ivan lassan közelebb lépett, de hangja nyugodt maradt.
— Nem, gyermekem. Csak egy apa vagyok, aki nem tudta eltemetni a lányát.

A férfi a falon függő portré felé fordult. A képen egy fiatal nő nézett vissza, a szemében valami szomorú fény.
— Ő volt az egész életem – mondta. – Azt mondták, betegség vitte el… de a szívem soha nem hitte el.

Aztán odanyújtott Annának egy kis, poros dobozt.
— Ez az ő naplója. Én soha nem tudtam elolvasni. De talán te megteszed helyettem.

Anna habozott, de végül kinyitotta. A lapokon finom, nőies kézírás. Az első sorban ez állt:
„Ha ezt valaki olvassa, már késő. Nem vagyok beteg. Csak valaki el akar némítani.”

A szavak jeges tőrként hatoltak Annába. Lapról lapra olvasta tovább – és minden mondat egy újabb rémálom volt. Alexandra írt egy ügyvédről, a család régi barátjáról, aki ellopta a jótékonysági alap pénzét. Fenyegette őt, zsarolta, majd egy nap – Alexandra eltűnt.

Az utolsó bejegyzés rövid volt:
„Ha valami történik velem, keresd a kulcsot a zongora teteje alatt. Az igazság zenél, csak meg kell hallani.”

Anna reszkető kézzel odament a zongorához. Felemelte a fedelet – és valóban, egy apró fémkulcs feküdt ott.
— Istenem… — suttogta.

Ivan mögötte állt, arca sápadt, mint a márvány.
— Mutasd.

Együtt mentek le a dolgozószobába. A könyvespolc mögött ott rejtőzött a páncélszekrény. Ivan beütötte a kódot, Anna behelyezte a kulcsot. A zár kattanása olyan volt, mintha az egész ház lélegzetet vett volna.

Bent dokumentumok, szerződések, levelek. A tetején egy fénykép – Alexandra mosolyog, mellette az ügyvéd.

Ivan összeomlott egy székben.
— Ő ölte meg. Nem késsel, nem méreggel… papírral. Aláírásokkal. És én hagytam neki.

Hosszú percekig csak a szél zúgása hallatszott az ablakon túl. Anna odalépett hozzá.
— Ön már nem hozhatja vissza őt, de megmentheti az igazságot.

Másnap a közjegyző irodájában mindennek vége lett. Az ügyvéd, aki előző nap még pezsgőt bontott, most sápadtan állt a fal mellett. Ivan lerakta a naplót és a bizonyítékokat az asztalra.
— Ön ellopta a lányom életét – mondta fagyosan. – De ma ő visszatér.

Anna aláírta az új iratokat: a jótékonysági alapot mostantól ő vezeti. Nem volt többé kiszolgáltatott diáklány, hanem egy nő, aki végre tudta, ki ő.

Este, amikor a ház elcsendesedett, Anna leült a zongorához. Kinyitotta a naplót, és az utolsó oldal alá ezt írta:
„Alexandra, a hangod most már az enyém is.”

A hangok lassan betöltötték a szobát. Ivan az ajtóban állt, tekintete megtört, de békés.
— Ma éjjel visszahoztad őt – mondta.

Anna megrázta a fejét, és halkan válaszolt:
— Nem, uram. Ma éjjel… magamat hoztam vissza.

A dallam folytatódott, és először két év után a házban újra élet volt – nem gazdagság, nem félelem, hanem a szabadság első tiszta hangja.