Mindenki nevetett, amikor a milliomost ápolta. „A kis nővér a haldokló gazdagot pelenkázza” – suttogták gúnyosan a kórház folyosóin.
De egy este a nevetés hirtelen elhalt.

Az antiszeptikum szaga keveredett a hideg, sűrű csenddel.
Svetlana csak néhány hete dolgozott itt, de már érezte, hogyan fojtja meg ez a hely a lelket.
A kómás osztály nem hasonlított semmire.
A folyosók makulátlanok voltak, a gépek egyenletesen pittyegtek, de a levegőben valami más is volt: a hiány – mintha az élet megállt volna a falakon belül.

A betegek között egy férfi különösen kitűnt.
Viktor Ivanov.
Nem volt közönséges páciens.
Milliárdos. Befektető. Ember, akiről a hírekben csak suttogva beszéltek.
A férfi, aki hirtelen összeesett egy nyilvános rendezvényen, és többé nem ébredt fel.

Svetlana feladata egyszerű volt: ellenőrizni a gépeket, átmosni a sebeket, időnként kicserélni a lepedőt.
Egyik este, miközben a takarót megigazította, valami furcsát vett észre.

Vékony, párhuzamos karcolások húzódtak Viktor combján.
Túl szabályosak ahhoz, hogy véletlenek legyenek.
És friss vércsepp csillogott a bőrén.

Svetlana megmerevedett.
Senki nem járt bent az elmúlt órában.
A biztonsági kamera sarkában halványan világított a piros fény, de a lencse mozdulatlan volt.

„Ez… nem lehet…” – suttogta.

Aztán Viktor ujjai megmozdultak.
Lassan, akadozva, de határozott ritmusban.
· — · ·
— — · ·

Morse-jelek.
Svetlana felismerte őket. Gyerekkorában megtanulta, játékból.
Most viszont a hideg futott végig a gerincén.

„K… U… R… I… E… R.”
KURÍR.

Kurír?
Kurír egy kórházba, éjszaka?

A nő szíve kalapálni kezdett. Már épp a hívógombhoz nyúlt, amikor halkan kinyílt az ajtó.
Arkagyij, a segédápoló lépett be.
Magas, kopaszodó férfi, állandó, kényszeredett mosollyal.
A kezében mappa.

— Alá kell írni, — mondta közönyösen. — Új dokumentumok a Q Alapítvány részére.

Svetlana ránézett a lapra.
Táblázat, tele rejtélyes kódokkal: NF-7, AL-23, OM-12.
Semmi orvosi adat.
A lap sarkában apró bélyegző: egy Q betű körbe zárva.

Ez az alapítvány finanszírozta Viktor kutatásait.
A hivatalos verzió szerint ritka betegségeket tanulmányoztak.
De a pletykák szerint embereket.

Amint Arkagyij elment, Viktor ujjai újra megmozdultak.
· · — · / · — · · / · · — —
„Ne hidd el. Víz. Éjfél.”
Majd számok: 23:40.

Svetlana megértette.
A „víz” csak egy helyet jelenthetett: a pincét.
Ott volt a mosoda.

Amikor lement, a forró gőz és a mosópor szaga elárasztotta a levegőt.
A padlón sorban álltak a szürke zsákok, mindegyiken filccel írva: Kómás osztály 3.
Az egyik zsákon ott díszelgett a kód: NF-7.

— Svetlana? — szólalt meg mögötte a jól ismert hang.

Arkagyij állt ott.
Ugyanazzal az üres mosollyal, de a szemében valami idegen fénylett.

— Hiányzik a maga aláírása, — mondta. — A kurír már úton van.

Svetlana hátralépett.
A férfi karján észrevett valamit: három vékony, keresztbe futó heget.
Pontosan olyat, mint amilyenek Viktor bőrén voltak.

— Mi ez? — kérdezte remegve.
— Jel, — válaszolta Arkagyij csendesen. — Aki egyszer megkapja, többé nem menekül.

A nő torka elszorult.
Ekkor halkan nyikordult a pinceajtó.

Egy férfi lépett be — szürke kabátban, arcán maszk, kezében fekete fémkoffer.
A Q-jelvény ott csillogott a kabátujján.

— Hol a szállítmány? — kérdezte hidegen.

Arkagyij a zsákokra mutatott.
A kurír lehajolt, kinyitott egyet.
Svetlana a következő pillanatban majdnem felkiáltott:
a zsákban nem volt ágynemű.
Hanem vákuumcsomagolt fiolák – vér, szövetdarabok, emberi bőr.

A férfi becsukta a zsákot, majd felnézett.
A tekintete megállt Svetlanán.

— Ő az új mintavétel? — kérdezte.
Arkagyij bólintott.
— Önkéntes, — mondta fagyosan.

Svetlana hátrált, majd hirtelen felkapott egy fémtálcát, és teljes erőből a kurír felé hajította.
A tálca csörömpölve csapódott a falnak, a férfi megbotlott.
Svetlana rohanni kezdett.

A folyosón fémes visszhangot vert a lépte.
Fel a lépcsőn, át a steril ajtókon – míg végül elérte Viktor szobáját.

A gép sípolása felgyorsult, mintha a beteg reagálna.
Az ujjai reszketve doboltak a lepedőn:
· · — · / — · · / · — —
„Fuss.”

Svetlana letörölte a könnyeit.
— Nem hagylak itt, — súgta.

A zsebéből elővette a telefonját, és elindította a hangrögzítést, amelyen hallatszott Arkagyij és a kurír beszéde.
Elküldte több újságnak, a rendőrségnek, és ismeretlen címekre.
Aztán lehajolt Viktorhoz.

— Ez most vagy a vég, vagy a kezdet, — mondta halkan.

A lámpák hirtelen elhalványultak.
23:40.
A pinceajtó újra kinyílt.

Léptek közeledtek.
Svetlana megragadta az asztalról a defibrillátor egyik elektródáját.
— Nem visztek el több testet, — suttogta.

Az ajtó lassan kitárult.
A küszöbön ott állt a kurír – de most nem egyedül.
Mögötte álltak a fehér ruhás férfiak, mind ugyanazzal a Q-jelzéssel a mellkasukon.

Svetlana mély levegőt vett, és megnyomta a gombot.
A szikra felvillant, a fény elárasztotta a szobát.
És a kórház falain túl, a város éjszakájában, valahol elindult egy fájl, amely örökre megváltoztatta mindent, amit a Q Alapítványról valaha is tudtak.