Egyedülálló apa vagyok. Két kislányom van, és az a reggel mindent megváltoztatott.

Egy hétköznapi napnak indult. A hajnal fénye lassan bekúszott a függöny résein, a ház csendes volt, csak az óraketyegés és a hűtő halk zúgása hallatszott.
Fel akartam kelni, hogy reggelit készítsek a lányaimnak – ahogy mindig. Palacsintát, mert az a kedvencük.

De amikor beléptem a konyhába… megdermedtem.
Az asztal már meg volt terítve.
Tányérok, evőeszközök, és a közepén kis adag palacsinta – tökéletesen megsütve, porcukorral és eperrel díszítve.
Mellette egy papírdarab, gyerekes kézírással:
„Apa, ma mi készítettük a reggelit, mert te vagy a legjobb.”

Elakadt a lélegzetem.
A lányaim, hat- és nyolcévesek, maguk készítettek reggelit?
Nem értettem, hogyan lehetséges – a tűzhely túl magas nekik, a serpenyőt alig bírják felemelni.
De mielőtt bármit mondhattam volna, ott álltak az ajtóban.
Kócos hajjal, pizsamában, ragyogó arccal.

– Meglepetés! – kiáltották egyszerre.

Mosolyogtam, de közben valami furcsa érzés futott át rajtam.
Valami nem stimmelt.
– Lányok… honnan vettétek a hozzávalókat? – kérdeztem csendesen.

A kisebbik, Lili, rám nézett és azt mondta:
– Anyu segített.

Megfagyott bennem a vér.
Az anyjuk… két éve meghalt. Egy autóbalesetben. Egyik napról a másikra eltűnt az életünkből.
– Mit mondasz, Lili? – suttogtam.
– Tegnap este jött hozzánk – felelte komolyan. – Azt mondta, hogy szeretné, ha meglepnénk téged. Hogy nagyon hiányzol neki.

A szívem vadul vert.
A nagyobbik, Nóra, közbevágott:
– És azt is mondta, hogy ne felejtsük el a fahéjat a tésztába, mert úgy szereted.

Akkor vettem észre a bögrét az asztalon.
Fehér porcelán, halvány repedéssel az oldalán. A bögrét, amit a feleségem használt minden reggel… és ami egy éve eltörött.
Most ott állt előttem – tökéletesen ép, tele gőzölgő kávéval.
És a levegőben az a jól ismert illat: erős, édes, fahéjas – pontosan úgy, ahogy ő készítette.

Megérintettem. Forró volt.
Nem tudtam mozdulni.
Mintha a valóság és az emlékeim összemosódtak volna.

Egész nap remegtem. A ház furcsán csendes volt, mégis éreztem, hogy nem vagyok egyedül.
Amikor elpakoltam az asztalt, a terítő alatt találtam egy másik cetlit.
Ugyanaz a gyerekes írás, de ezúttal rövidebb üzenet:
„Soha ne feledd: nem vagy egyedül.”

Leroskadtam egy székre.
Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.
A gyerekeim? Az anyjuk? Vagy valami, amit nem lehet megmagyarázni?

Azóta minden este, amikor lefektetem a lányaimat, valamit hallok a folyosón.
Finom lépések. Egy illat, amit évekkel ezelőtt elvesztettem.
És néha, amikor lehunyom a szemem, hallom a hangját. Halk, suttogó, mégis ismerős:
„Itt vagyok.”

Nem tudom, hogy ez álom, emlék vagy csoda.
De egyet biztosan tudok: a szeretet néha erősebb, mint a halál.

És az a reggel… amikor a kávé gőzölgött az asztalon, és a gyerekeim azt mondták, hogy anyjuk segített nekik…
azóta soha többé nem nézek ugyanúgy egy új napra.

Mert néha, amikor a világ azt suttogja, hogy valami véget ért… az igazság az, hogy csak most kezdődik.

Kattints a hozzászólásokra – mert a történet igazi része csak most következik.