Öt hosszú éven át gyászolta a feleségét. Öt év magány, csend, és üres reggelek. Minden nap ugyanúgy kezdődött: lassan felkelt, elkészítette a kávét, és a csészét letette az asztal túlsó felére – oda, ahol egykor ő ült. A hely üres volt, de ő mégis beszélt hozzá.
Ez volt az egyetlen módja, hogy túlélje.
Minden délután elment a temetőbe. Mindig ugyanazokat a virágokat vitte – azokat, amelyeket felesége szeretett. Óvatosan tette le őket a kőre, majd lehajtotta a fejét és suttogott:
„Nem feledlek.”
Így telt el öt év.
Aztán egy reggel minden megváltozott.
Az ég borús volt, a szél hidegen fújt. A férfi, ahogy mindig, fogta a friss csokrot, és elindult a temetőbe. Amikor letette a virágokat, furcsa érzés járta át – mintha valaki figyelné. Megrázta a fejét, és hazament.
Otthon levette a kabátját, leült, de valami nyugtalanította. Nem tudta megfogalmazni, csak érezte, hogy valami nincs rendben. Amikor dél körül a konyhába lépett, megmerevedett.
Ott állt előtte az asztal.
És rajta – ugyanaz a váza, ugyanazzal a virággal, amit pár órával korábban a sírra tett.
Lassan közelebb ment. A vízcseppek a szirmokon még ott csillogtak, mintha most szedte volna le őket. Megérintette a vázát, és a hideg üveg érintése belefagyasztotta a vért az ereibe.
„Ez nem lehet igaz…” suttogta.
A levegő hirtelen megváltozott. Finom illat terjedt szét a szobában – az ő parfümje. Az, amit évek óta nem érzett.
„Anna?” – mondta alig hallhatóan.
A házban halk recsegés hallatszott. A hálószoba ajtaja lassan, magától kinyílt.
A férfi szíve hevesen vert. Lassan belépett. Minden ott volt, ahol hagyta: a sál a széken, a könyv az éjjeliszekrényen, a közös fénykép a tükör mellett. De most valami új is volt ott.
Az ágyon, a párnán – egy rózsa.
Megtorpant. A rózsa friss volt, illatos. Ugyanolyan, mint amilyet reggel a sírra tett.
Térdre rogyott. A könnyei potyogtak, ahogy az ujjai a sziromhoz értek.
Ekkor egy halk hang szólalt meg a házban.
Nem zene volt. Nem szél.
Egy hang.
Egy női hang.
„Nem mentem el, László.”
Felkapta a fejét. A szoba sarkában árnyék mozdult. Finom női alak, áttetsző, mégis felismerhető. Az arca békés volt, de a szeme… az pontosan olyan, mint régen.
„Anna…” – suttogta.
Az alak bólintott, majd mosoly futott át az ajkán.
„Minden virág, amit nekem hozol, megtalál hozzád vissza. Mert nem a sírban vagyok. Hanem ott, ahol még szeretsz.”
A férfi elájult.
Amikor felébredt, a nap már lebukott. A virágok a vázában még mindig frissen illatoztak, de a rózsa az ágyról eltűnt.
Attól a naptól kezdve soha többé nem félt az éjszakától.
Minden reggel új virágokat tett a vázába – és minden este érezte, hogy nincs egyedül. A ház tele volt valami megfoghatatlan békével.
A szomszédok észrevették, hogy megváltozott. Többet mosolygott. De volt valami furcsa – éjjelente rózsaillat áradt ki a házból. És néha, ha valaki elment mellette, tisztán hallotta egy nő halk nevetését…
Hetek teltek el.
Egy este, mikor a szél az ablakhoz csapta az esőt, a férfi levelet talált a küszöbön. Egyetlen szó állt rajta:
„Holnap.”
Másnap reggel a váza darabokra tört. A víz szétfolyt az asztalon, és a vízben úszott egyetlen rózsa – frissen vágott, mintha épp most hozták volna.
A férfi felnézett az égre, és csak ennyit mondott:
„Köszönöm, hogy visszajöttél.”
Mert akkor már tudta – ez nem csoda volt, és nem rémálom.
Ez volt a szerelem, amely túléli a halált.