🫣 Amikor anyám kivette azt a furcsa tárgyat apám fiókjából, megfagyott a levegő.
Az arca elsápadt, a kezében remegett a fémből készült dolog, mintha valami tiltott dolgot érintene.
Apám egy szót sem szólt. Csak állt a sarokban, sápadtan, a tekintetét a padlóra szegezve.

„Mi ez?” – kérdezte anyám halkan, de a hangjában volt valami más. Félelem.
Apám ajkai megremegtek, de nem jött ki hang a torkán.
A szoba néma lett, csak az óra kattogása hallatszott – mint egy fenyegető visszaszámlálás.

A tárgy kicsi volt, de furcsa. Ezüstösen csillogott, és belülről halvány, kékes fényt árasztott. Nem tűnt emberi kéz alkotásának.

Apám végül megszólalt.
„Nem az, aminek látszik.”

De a hangja hideg volt, idegen.
Tudtam, hogy hazudik.

Gyerekkorom óta voltak titkai. Eltűnt éjszakák, titkos hívások, zárt szobák. Anyám hitt neki. Azt mondta, „fontos munkát” végez.
De most, amikor kinyitotta azt a fiókot, minden összeomlott.

A tárgy mellett volt egy összehajtott papírdarab. Rá volt írva valami furcsa: számok, betűk, jelek. És a mi címünk.

Anyám rám nézett, a szemében könny csillogott.
„Te tudtál erről?”
Csak megráztam a fejemet.

Aznap éjjel nem tudtam elaludni.
Hallottam, hogy apám lemegy a földszintre.
Csendben követtem.

A konyhából kék fény szűrődött ki. Benéztem.
Apám az asztalnál ült, a kezében tartotta azt a tárgyat. A fény lassan egy alakot rajzolt a levegőbe – egy nőét.
Nem az anyámét.

„Ki ez?” – kérdeztem.

Apám arca megfeszült.
„Nem kellett volna látnod ezt,” mondta, és a fény kialudt.

Másnap anyám eltűnt.
Nyom nélkül.
Nem hagyott üzenetet, nem vitt magával semmit.

Apám csak annyit mondott: „Elment. Szüksége volt egy kis időre.”
De tudtam, hogy hazudik.

Amikor elment dolgozni, visszamentem a fiókhoz.
A tárgy ismét ott volt.
A kezem remegett, amikor megérintettem.
Megnyomtam az apró gombot az oldalán.

A kék fény ismét életre kelt.
Láttam magunkat – apát, anyát és engem – a nappaliban.
Aztán hirtelen egy sötét alak jelent meg az ablaknál. Egy férfi, teljesen feketébe öltözve. Arc nélkül.

Megdermedtem.

Két nappal később apám telefonján egy üzenetet találtam:

„Ha kinyitotta, tudod, mit kell tenned.”

Aznap este apám nem tért haza.
Azóta soha többé nem láttam.

Most egyedül élek a házban.
De minden éjjel hallom, ahogy a fiók magától kinyílik.
Egy halk katt, és a kék fény újra megjelenik.

És abban a fényben… ott van ő.
Anyám.

A tekintete üres, de érzem, hogy próbál valamit mondani.
Valamit, amit nem tud kimondani.

Próbáltam megszabadulni tőle – a tárgytól.
Elástam.
Elégettem.
A folyóba dobtam.
De minden reggel visszajön. Mindig ugyanoda, a fiókba.

Most már tudom, hogy ez nem egy egyszerű tárgy.
Ez egy kapcsolat.
Egy kapu.

És ha apám tudta, mi ez… akkor ő volt az, aki megnyitotta.
És anyám soha nem ment el – csak átlépett.

🫣 Most, amikor éjjel meglátom azt a kék fényt, már nem félek.
Csak várok.
Mert tudom, hogy egy nap a fényben nemcsak anyám arca fog megjelenni.
Hanem az enyém is.