„ANYA, ITT VAGYOK A FÖLDÖN” – mondta álmában a régen eltűnt katona fia. „ÉLEK… SEGÍTS…” És attól az éjszakától kezdve az asszony soha többé nem volt ugyanaz.

A neve Kovács Mária volt. Egy csendes, egyszerű nő egy kis faluból a Dunántúlon. Egyetlen fia, Tamás, húsz évvel ezelőtt tűnt el a Balkáni háborúban. Fiatal volt, alig múlt huszonhárom. Azt mondta: „Anya, hazatérek.” Nem tért vissza.

A hivatalos jelentés szerint „eltűnt a harcokban”. De Mária soha nem hitt benne, hogy halott.
Minden este gyertyát gyújtott az ablakban, és halkan imádkozott:
„Ha valahol vagy, fiam… adj jelet.”

És egy éjszaka, a jel valóban megérkezett.
Csak nem onnan, ahonnan várta.

Aznap éjjel Mária hirtelen felriadt. A levegő hideg volt, mintha a szobába fagyott volna a világ. A tükörben nem a saját arcát látta, hanem egy fiatal férfiét — sápadt, piszkos, megtört tekintettel. És akkor megszólalt a hang:

— Anya… itt vagyok a földön… élek… segíts…

A nő sikoltani próbált, de hang nem jött ki a torkán. Az egész ház sötét lett, a gyertya lángja mozdulatlanul lebegett a levegőben. Mária elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, valami hideg volt a tenyerében: Tamás katonai azonosítója – az a fémlap, amit húsz éve a jelképes koporsóba tettek.

Másnap Mária már nem tudott beszélni.
A hangja eltűnt. Az orvosok sokkot gyanítottak, de amikor a nő kinyitotta a száját, elnémultak.
A nyelve eltűnt.
Nem volt seb, nem volt vér – mintha valaki tökéletes pontossággal, fájdalom nélkül vágta volna ki.

Attól kezdve Mária mindent papírra írt. Az egyik cetlire ez volt firkálva:
„Minden éjjel hallom őt.”

A szomszédok azt mondták, éjfél körül férfihangot hallanak a házból:
— Anya… látsz engem? Itt vagyok…
Majd hosszú, dermesztő csend következett.

Mária az utolsó napokban furcsa jeleket rajzolt a falra – köröket, kereszteket, számokat. Azt állította, hogy Tamás „két világ között rekedt”, és csak ő tudja kiszabadítani.

Egy hét múlva eltűnt.
A ház ajtaja belülről volt bezárva. Az asztalon egy papírlap hevert, rajta gyertyacsepp és egy üzenet:

„NE KERESS ENGEM, ANYA. MÁR ITT VAGYOK OTTHON.”

A rendőrség átkutatta a házat, és az udvaron, a pince alatt, egy régi beomlott alagútra bukkantak. Odalent egy férfi csontvázát találták, katonaruhában – nyelv nélkül.
Az egyenruha pontosan olyan volt, mint amilyet Tamás viselt a háborúban.

A DNS-vizsgálat eredménye sokkolta az országot:
A maradványok Tamáshoz tartoztak.

De senki nem értette, hogyan kerülhetett a test a ház alá. Nem volt semmilyen nyilvántartás, sem szállítási adat.
A pince falán egyetlen szó volt bekarcolva mélyen a vakolatba:
„FÖLD”

A ház azóta üresen áll.
Az emberek elkerülik az utcát, ahol Mária élt. Néhányan azt mondják, hogy éjszaka látták az ablakban egy nő árnyékát, amint gyertyát tart a kezében. Mások szerint, ha valaki kimondja a nevet „Tamás”, a házban hirtelen kigyullad egy halvány fény.

És néha, a szélben, tisztán hallani a hangot:
— Anya… ne sírj többé… itthon vagyok…

Egy amatőr filmes csoport egyszer bement a házba. A felvételen egy asszony sziluettje látszott, amint a sötétben ül – előtte egy fém medál, mögötte egy katona egyenruhában, száj nélkül.
Amikor a kamera kikapcsolt, egy utolsó hang hallatszott:

„Itt vagyok a földön… de te, anya… hol vagy most?”