Anna mindössze tizenkilenc éves volt, amikor az élete örökre megváltozott.
Egy szerény ukrán családból származott, amely generációk óta szőlőtermesztéssel foglalkozott. Amikor a családi borászat csőd szélére került, szülei kétségbeesetten fogadták el egy ismeretlen ajánlatát: a gazdag marokkói sejk, Tariq Ibn Rashid, kifizeti minden adósságukat — ha Anna lesz a felesége.

A szerződés aláírásra került. A pénz átutalva.
És a lány, aki soha nem hagyta el hazáját, repülőre ült Marrákes felé, hogy megismerje férjét, akitől félt, de akitől már nem menekülhetett.

Anna próbálta elhitetni magával, hogy ez csak formális házasság lesz. Talán a 75 éves férfi csak társat keresett az utolsó éveire. De a hideg tekintetű ügyvédek és a furcsán részletes szerződés világossá tették: itt másról van szó.

Az esküvő estéjén a palota némaságba burkolózott.
A lány a hatalmas aranyágy szélén ült, vékony selyemruhában, remegő kezekkel. A gyertyák fénye remegett a falon, a távolban a szél süvített a pálmák között.

Ekkor kinyílt az ajtó.
Tariq Ibn Rashid lépett be — magas, határozott léptekkel, tekintetében hatalom és birtoklásvágy.
– Vedd le – mondta halkan, de parancsoló hangon.

Anna engedelmeskedett. Nem mert szólni. Nem volt hova futnia.

És ekkor… a csendet egy halk nyögés törte meg.
A sejk hirtelen a mellkasához kapott, arca elsápadt, teste megingott. A következő pillanatban összeesett a földre. Anna sikoltott, a palota kapui zárva voltak, senki sem hallotta a segélykiáltását.

Amikor a szolgák berohantak, már késő volt.
A sejk halott volt.
És Anna — a tizenkilenc éves, ártatlan menyasszony — azonnal gyilkossággal gyanúsították meg.

A címlapok ordították:
„Ukrán menyasszony megmérgezte milliárdos férjét a nászéjszakán!”

A lányt letartóztatták, egy sötét cellába zárták. Nem volt ügyvédje, nem volt reménye. A napok összefolytak, a remény lassan elhalványult.

Aztán egy nap megjelent egy férfi fehér öltönyben.
Nem szólt semmit, csak egy borítékot adott az őrnek, és kimondta:
– Szabad.

Nem volt tárgyalás. Nem volt magyarázat.
Annát egyszerűen hazaküldték Ukrajnába, egy útlevéllel, egy repülőjeggyel és egyetlen mondattal:
– Felejts el mindent.

De felejteni lehetetlen volt.

Amikor hazaért, semmije sem maradt.
A borászatot eladták.
Az apja szívrohamban meghalt.
Az anyja nyomtalanul eltűnt.

Egy reggel levelet talált a postaládájában.
Nem volt rajta név, sem cím, csak egy arab pecsét — ugyanaz, amely a sejk gyűrűjén volt.

A levélben ez állt:
„Ami azon az éjszakán történt, nem volt véletlen. Tariq mindent tudott. És te voltál a kulcs.”

Attól a naptól kezdve furcsa dolgok történtek.
Éjjel lépéseket hallott a háza előtt. Ismeretlen számokról hívták. És hetente egyszer valaki egy vörös rózsát hagyott az ajtaja előtt – pont olyat, amilyet a sejk küldött egykor a szeretőinek.

Egy este kis dobozt talált a küszöbén.
Benézett. Egy aranygyűrű volt benne, fekete ónixkővel – pontosan olyan, amilyet Tariq viselt. Mellette egy pendrive.

Amikor bedugta a számítógépbe, a képernyőn videó jelent meg.
Az ő nászéjszakájuk felvétele. A sarokban rejtett kamera. Látta magát a szobában, látta, ahogy Tariq közeledik hozzá… majd hirtelen elővett egy fecskendőt, és beadta magának az injekciót.

Másodpercekkel később összeesett.

Ez nem gyilkosság volt.
Ez öngyilkosság volt.

De miért? És miért őt választotta?

Anna visszatért Marrákesbe. A sejk ügyvédi irataiban megtalálta az igazságot: Tariq halálos beteg volt. Az utolsó akaratában az állt, hogy vagyonát annak a nőnek hagyja, akihez utolsóként hozzá fog menni – hogy ezzel megmentse őt a nyomortól.

De ki küldte a videót? És ki figyelte őt ennyi éven át?

A palotában újra meglátta a fehér öltönyös férfit.
Csendben nézett rá, majd azt mondta:
– Tariq szeretett téged, Anna. Az élete árán akart megszabadítani. De a szabadságnak ára van – néha magasabb, mint az élet.

A férfi eltűnt, mielőtt még bármit kérdezhetett volna.

Azóta Anna mindig a nyakában hordja az ónixköves gyűrűt — emlékeztetőként arra az éjszakára, amikor a szerelem, a halál és a sors egyetlen pillanatban összeolvadtak.