A vonal túlsó végén egy férfihang szólt — ideges, de próbált hivatalosan beszélni:
— Asszonyom… sajnálattal közöljük, hogy a fia elhunyt. Halálát súlyos fertőzés okozta. A testet lezárt, cinkkoporsóban küldjük. Kérjük, semmiképp se nyissa ki. Fogadja részvétünket.

Mária kezéből kiesett a telefon. A világ elsötétült.

Másnap katonai teherautó gördült be az udvarába. Két katona hozta be a nehéz, hideg koporsót, amelyre nagy betűkkel ez volt írva: „NE NYISSA KI.”

A temetésen Mária némán állt, tekintete üres volt. A szomszédok támogatták, de ő mintha nem is lett volna jelen.
— Hazudnak, — suttogta. — Az én fiam egészséges volt. Három napja még beszéltünk. Nevetett. Semmi baja nem volt.
— Mária, kérlek, — szólt a barátnője halkan. — Azt mondják, veszélyes fertőzésről van szó. Ne tedd tönkre magad.
— Nem érdekel, — kiáltotta Mária. — Ha kell, vele együtt halok meg, de tudni akarom az igazságot.

Mikor mindenki elment, ő ott maradt egyedül a koporsóval. Lassan, remegő kézzel feltörte a pecsétet, és felnyitotta a fedelet.

Egy pillanattal később a házat sikoly rázta meg.

Bent nem a fia feküdt.
Az arc eltorzult, a bőr szürke volt, mint a viasz, a mellkason durva öltések futottak végig. Mária térdre rogyott.
— Ez nem ő… ez nem az én fiam…

A cinkkoporsó titka

A temetés után Mária nem tudott megnyugodni. Napokon át telefonált, leveleket írt, választ követelt.
Mindenhol ugyanazt hallotta:
„Az ügy titkos. A halál oka: fertőzés. További vizsgálatra nincs szükség.”

De Mária nem hitt nekik. Tudta, hogy valami nincs rendben.

Egy este kopogtak az ajtaján. Egy férfi állt előtte civil ruhában.
— A fia egységében szolgáltam, — mondta. — Nem fertőzés ölte meg. Kísérletekben vettünk részt.
— Miféle kísérletek? — kérdezte Mária remegő hangon.
— Új katonai gyógyszert teszteltek rajtunk. Azt hitték, növeli az állóképességet, de sokan belehaltak. A fia próbálta megakadályozni… ezért elhallgattatták.

Az igazság keresése

Mária több tucat levelet írt a minisztériumnak, ügyészeknek, újságoknak.
A válasz mindig ugyanaz volt:
„Az ügy lezárva. Nincs bizonyíték szabálytalanságra.”

A szomszédok suttogták, hogy megőrült. De Mária tudta, hogy fia szelleme addig nem talál békét, amíg az igazság napvilágra nem kerül.

Egy éjjel ismét megszólalt a telefon.
— Figyelnek engem, — suttogta a férfi, aki korábban nála járt. — Ha eltűnök, tudni fogja, miért.
Három nappal később holtan találták. Hivatalosan „szívroham”.

Az utolsó bizonyíték

Egy év telt el. Egy reggel Mária egy kis csomagot talált a küszöbén, feladó nélkül.
Bent egy pendrive volt és egy cetli:
„Igazat mondott. Nézze meg — de legyen óvatos.”

A videón laboratórium látszott. Fehér köpenyes emberek, asztalokhoz szíjazott katonák.
És köztük — az ő fia, Illés.
Kötések, vezetékek, sikolyok. A képernyő vibrált, aztán elsötétült.

Mária zokogva rogyott össze. Másnap a városházára ment, és a kamerák előtt kiáltotta:
— Nézzék! Így gyilkolták meg a fiamat! Mindenkinek látnia kell!

A felvétel futótűzként terjedt az interneten. Az emberek igazságot követeltek.
De néhány nap múlva a videó eltűnt, a fiókjait letiltották, és Máriát „kihallgatásra” vitték. Soha többé nem látták.

Epilógus

Egy héttel később újabb cinkkoporsót találtak a város szélén.
Nem volt rajta név, sem papír.
Tanúk látták, hogy aznap éjjel katonai teherautó állt Mária háza előtt.

Amikor a koporsót felnyitották, üres volt.
Csak a falon maradtak megkaparva a szavak:

„Nem hagyják, hogy nyugodjunk. Védjétek a gyerekeiteket.”