Előttem egy idős férfi állt – tisztán öltözve, zakóján néhány régi kitüntetéssel. A tekintete nyugodt, méltóságteljes volt, olyan emberé, aki már sok mindent látott. Rögtön látszott rajta, hogy veterán, egy ember, aki megérdemli a tiszteletet.

A futószalagra csak néhány dolgot tett: kenyeret, egy csomag vajat, egy kis tésztát. Semmi feleslegeset – csak a legszükségesebbeket. Amikor fizetésre került a sor, zavartan matatott a zsebében, majd halkan megszólalt:
— Elnézést kérek… úgy tűnik, nincs elég pénzem. Megígérem, holnap behozom a maradékot. Egész nap nem ettem… kérem, legalább a kenyeret engedje elvinni.

A pénztárosnő úgy nézett rá, mintha nem is ember, hanem szemét lenne.
— Mi van, most már koldulni is tetszik? — vágta oda gúnyosan. — Ez nem ingyenkonyha! Nincs pénz? Akkor tessék kifáradni!

Éreztem, ahogy forr bennem a düh. Mielőtt bármit mondhattam volna, a nő már megnyomta a biztonsági hívógombot.

Egy nagy darab biztonsági őr érkezett, ötvenes lehetett. Egy szó nélkül megragadta az öreg vállát, és durván elkezdte kitessékelni az ajtó felé. Közben morogta:
— Ugyanaz a történet mindig. Mind ilyenek vagytok – élősködők, akik csak másokra támaszkodnak!

Nem bírtam tovább. Odaléptem és közéjük álltam.
— Azonnal engedje el! — kiáltottam. — Tudja maga, kivel beszél? Ez az ember harcolt a hazáért! Miatta élhet most itt nyugodtan!

A körülöttünk állók elhallgattak. Néhányan lesütötték a szemüket, mások csak bámultak. Az őr vállat vont.
— Szabály az szabály. Nincs pénz, nincs vásárlás.

Ekkor elővettem a pénztárcámat.
— Rendben van, — mondtam keményen. — Én kifizetem. A kenyeret, a vajat, a tésztát. És maga szégyellje magát!

Letettem a pénzt a pultra, és a pénztáros szemébe néztem. Elpirult, de mégis odavetette:
— Ugyan, honnan tudja, hogy nem színészkedik?

— Nézzen a szemébe! — feleltem élesen. — Ott több őszinteség van, mint az összes magyarázkodásában együtt!

Az öreg könnyeivel küszködve suttogta:
— Kisasszony… nem kellett volna… Én csak egy kis kenyeret akartam.

Megfogtam a kezét.
— Maga megérdemli. Nemcsak a kenyeret, hanem a tiszteletet is.

Az őr félreállt, a tömeg lassan mocorogni kezdett. Valaki odalépett, hogy segítsen, más aprópénzt nyújtott át. Mintha hirtelen mindenkiben felébredt volna valami elfeledett emberség.

Kint a bolt előtt elkísértem az idős férfit haza.
A lakása kicsi volt, de rendezett. A falakon régi fekete-fehér fényképek lógtak – fiatal katonák, barátok, elhalványult levelek.
— A bajtársaim, — mondta halkan. — Szinte mind odavesztek.

Elszorult a torkom. Ez az ember, aki egykor az életét kockáztatta, most kénytelen volt a kenyérért könyörögni. Mielőtt elindultam volna, kezet fogott velem.
— Köszönöm, leányom, — mondta. — Te még igazi ember vagy.

Másnap visszamentem a boltba. Megkértem, hogy hívják oda az üzletvezetőt.
— Tudja, hogy az alkalmazottai mit tettek tegnap? — kezdtem hangosan. — Egy háborús veteránt megaláztak, mert nem volt pénze a kenyérre! Ez szégyen!

A vezető valamit hebegni próbált, de félbeszakítottam.
— Ne mentegetőzzön! Nem szabályokat sértettek, hanem emberséget. És mindenki meg fogja tudni, mi történt itt.

A körülöttünk lévők tapsolni kezdtek. Nem nekem, hanem talán annak az öregnek, vagy annak az érzésnek, hogy még van igazság.

Azóta sokszor eszembe jut az a nap. Az a tekintet, tele méltósággal és fájdalommal, azok a régi medálok, amelyek valaha hőstetteket jelentettek, ma pedig csak emlékek.
De hiszem, hogy amíg akad valaki, aki kiáll az igazságért, addig van remény.

Mert az igazi bátorság nem mindig a háborúban mutatkozik meg. Néha csak annyi, hogy nem fordítod el a fejed, amikor másokat bántanak.

És néha egy egyszerű darab kenyér is elég ahhoz, hogy az ember újra emlékezzen: mi is az a jóság.