Csak a szívmonitor halk, szaggatott pittyegése hallatszott — mintha maga az élet lélegzete halványodna el egy 82 éves férfi testében.
Ő már régóta tudta, hogy eljött az idő. Az orvosok őszinték voltak vele: a rák már mindent elborított, és neki legfeljebb néhány nap, talán néhány óra maradt.
De nem a halál félelme gyötörte — hanem a búcsú fájdalma. Minden nap az ablakon át nézett, és halkan suttogta:
— Ritchie… kisfiam… hol vagy most?

Ritchie volt az ő hűséges kutyája, akit tizenöt évvel ezelőtt talált az út szélén, kicsi, reszkető kölyökként.
Azóta mindent együtt éltek át: a feleség halálát, a fiuk elvesztését, a magányos éveket. Csak ők ketten maradtak egymásnak.

Egy nap, amikor a nővér bejött cserélni az infúziót, az idős férfi megragadta a kezét:
— Kérem… hadd lássam még egyszer a kutyámat. Nem tudok elmenni anélkül, hogy elbúcsúznék tőle.

A nővér habozott. Állatokat nem lehetett bevinni a kórterembe. De valami megmozdult benne. Felkereste a főorvost, aki egy ideig némán nézett rá, majd halkan mondta:
— Ez kórház… de ha ez az utolsó kívánsága, teljesítsük.

Két órával később halk ugatás hallatszott a bejáratnál.
Egy sovány, őszülő kutya ült ott — Ritchie. Fáradt volt, de a szeme még mindig ragyogott.
Amikor belépett a kórterembe, egyenesen az ágyhoz ment, és felugrott rá.
Óvatosan a gazdája mellkasára feküdt, a fejét a vállára tette.

Az idős férfi könnyek között suttogta:
— Bocsáss meg, hogy nem voltam veled… Köszönöm, hogy megvártál… Te voltál a legjobb barátom.

Órákon át feküdtek így. A nővér csendben kilépett, nem akarta megzavarni őket.

Amikor később visszatért, és kinyitotta az ajtót, felsikoltott.
A férfi meghalt. A monitor egyetlen egyenes vonalat mutatott.
De Ritchie is mozdulatlanul feküdt a mellkasán — halott volt.

A vizsgálatok kimutatták, hogy a férfi szíve három órával korábban állt meg. A kutya nem mozdult el tőle, nem evett, nem ivott. Néhány óra múlva az ő szíve is megállt.

Az orvosok és az ápolók döbbenten álltak. A főorvos könnyeivel küszködve mondta:
— Harminc éve dolgozom az orvostudományban, de ilyen szeretetet még soha nem láttam.

Másnap a kórház kis termében két urna állt egymás mellett — az egyik az emberé, a másik a kutyáé.
Senki sem merte őket szétválasztani.

Néhány nappal később a nővér, aki tanúja volt az esetnek, észrevett valami furcsát.
A párna szövetén két lenyomat látszott — egy emberi kéz és egy kutyamancs.
Akárhányszor kimosták a huzatot, újra megjelent.

Azóta a nővér gyakran meséli ezt a történetet a betegeknek, akik elvesztették a reményt.
Mindig így fejezi be:
— Sose feledjétek: a szeretet erősebb, mint a halál.

Mert néha az igazi hűség nem az életben mutatkozik meg — hanem abban, hogy valaki a halálban is követ.

Az ember és a kutyája ugyanazon a napon mentek el.
És abban a szobában, ahol ez történt, még mindig érezni lehet valami különös melegséget — mintha ők ketten soha nem távoztak volna igazán.