Már napok óta figyelték a környéket. Minden este ugyanott parkoltak, jegyzeteltek: mikor gyullad ki a fény, mikor alszik ki, ki jön, ki megy. Az utolsó ház a sarkon volt a célpontjuk – omladozó falak, fakó, kék ablaktokok. Ott élt egy magányos öregasszony, akiről senki sem tudott semmit. De ők tudtak eleget.

A szomszédok fecsegtek: az asszonynak van egy fia valahol messze, aki minden hónapban pénzt küld neki. A nő nem bízik a bankokban – a pénzt a matraca alatt tartja. „Régi iskola” – mondták nevetve. A betörők pedig eldöntötték: könnyű préda.

Éjjel, fekete maszkban és kesztyűben, hangtalanul közelítették meg a házat. Az ajtót nem akarták kockáztatni – túl zajos lett volna. Az egyik ablakot viszont már korábban kinézték: régi volt, nem záródott rendesen. Egyetlen mozdulat, és már bent is voltak.

Odabent azonban valami nem stimmelt. A levegőben furcsa szag terjengett – mintha por, füst és valami égett hús keveredett volna.
– Ez mi a fene? – suttogta az egyik.
– Ugyan már, csak a régi vezetékek – felelte a másik, de a hangja remegett.

A padló nyikorgott, a ház minden zuga zúgott a múltól. A falakon régi fényképek lógtak, az asztalon porcelánbabák ültek. Néhányuknak hiányzott a szeme – vagy talán valaki kiszúrta őket.

– Gyorsan, a hálószoba! – mondta az egyik. – A matrac alatt lesz a pénz.

Ahogy beléptek a szobába, a hideg levegő megcsapta őket. Az ágy mellett gyertya, mellette egy régi férfiportré – katonaruhában, komor tekintettel. A matrac alá nyúltak. Nem pénz volt ott. Csak régi újságkivágások, mind eltűnt emberekről. Mind férfiakról, az ő korukban. A szemük gondosan kivágva.

– Te jó ég… – suttogta az egyik. – Ez valami őrült ház.

Ekkor a folyosón felkapcsolódott a villany. Senki sem érintette. Halk lépések közeledtek. Lassan, súlyosan.
A betörő a tükör felé fordította a zseblámpát. A fényben megjelent egy alak. Kicsi, hajlott hátú nő, hosszú, fehér hálóingben.

Megfordult, de a folyosó üres volt. Visszanézett a tükörbe – a nő még mindig ott állt.

A villany hirtelen kialudt. Sötétség. És ekkor hallották a hangot. Egy halk, remegő női ének szivárgott a ház mélyéről:
– Aludj csak, kicsikém… ne félj, nem fáj már semmi…

Mindketten megdermedtek. A levegő hideggé vált, mintha a ház lélegzett volna.
Aztán az ajtó lassan kinyílt. A nő ott állt. Valóságosan. Arcát alig lehetett látni, csak a szemeit – hideg, üres mélységek voltak.

– Miért jöttetek? – kérdezte halkan. – Már régóta várlak benneteket.

– Mi… mi csak eltévedtünk… – hebegte az egyik.
– Nem, fiam. Pont ide kellett jönnötök.

Ekkor a plafonról leszakadt a csillár. A szikrák repültek, a ház remegett, a vezetékek sisteregtek. A sötétben még hallatszott egy utolsó sikoly – aztán csend.

Amikor hajnalban a tűzoltók megérkeztek, a ház félig leégett. Az udvaron egy karosszékben ült az öregasszony. Nyugodtan kötögetett, mintha semmi sem történt volna.
– Maga jól van? – kérdezték.
– Persze, édesem – felelte mosolyogva. – A férjem megvédett engem.

A betörőket soha nem találták meg. Csak két fekete árny alak maradt a falon, mintha a tűz beleégette volna őket a téglába.

És azóta senki nem mer megközelíteni azt a házat. Mert éjszaka, ha elég közel mész, hallani lehet a suttogást:
„Aludj, kicsikém… még várunk rád…”