Tegnap vettem egy teljesen hétköznapi kolbászt a boltban. Nem volt semmi különös benne – csak vacsorára akartam készíteni pár szendvicset. Otthon felszeleteltem, ettem belőle néhány karikát, majd a maradékot betettem a hűtőbe.
Minden rendben volt. Legalábbis estig így gondoltam.

Másnap reggel elővettem ugyanazt a kolbászt, hogy reggelit készítsek. De amikor belevágtam a késbe, valami furcsa történt. A penge megállt, mintha egy kemény tárgyba ütközött volna. Először azt hittem, hogy a kolbász félig megfagyott, de amikor újra próbálkoztam, a kés egyszerűen megakadt.
Lenéztem – és megdermedtem. Valami fémes csillogás villant fel a hús belsejében.

Óvatosan széthasítottam a kolbászt, és nem akartam hinni a szememnek: egy USB-kulcs volt benne. Egy teljesen hétköznapi, fekete pendrive. Megborzongtam. Hogyan kerülhetett egy gyárilag csomagolt élelmiszerbe ilyen dolog? És én már ettem is belőle!

Undor és kíváncsiság harcolt bennem. A kíváncsiság győzött. Bedugtam a pendrive-ot a számítógépbe. Egyetlen mappát találtam rajta. Megnyitottam – és a monitor megtelt képekkel.

Az első néhány ártalmatlannak tűnt: gyártósorok, dolgozók fehér köpenyben, húsdarálók, csomagoló gépek. De ahogy tovább lapoztam, valami megváltozott. A következő képeken nem állati húsdarabok voltak. Hanem… valami egészen más. Emberi alakok.

Az egyik fotón egy emberi kéz feküdt az acélasztalon. A másikon egy maszkos férfi tartott egy hatalmas kést. Nem volt kétség: ez nem volt trükk, nem volt filmrészlet. Túl életszerű volt.

Kikapcsoltam a gépet, a kezem remegett. De a kíváncsiság nem hagyott nyugodni. Újra bekapcsoltam a laptopot, és észrevettem még egy fájlt: video_1.mp4.

Megnyitottam. A kamera egy hűtött, rideg csarnokot mutatott – ugyanazt, amit a képeken láttam. A háttérben emberek mozogtak, valaki kiabált, majd belépett egy férfi fekete egyenruhában. Mindenki elhallgatott. Az egyik dolgozó egy nagy fekete zsákot tett az asztalra. Amikor kinyitotta, megállt bennem az ütő – a zsákban egy emberi test volt.

Azonnal leállítottam a videót. Levegőt sem kaptam. Ez nem lehetett hamisítvány. A fájl adatai szerint három nappal korábban készült. Három nappal! Vagyis alig néhány nappal azelőtt, hogy megvettem a kolbászt.

Azonnal felhívtam a boltot.
– Elnézést, valami furcsát találtam a termékükben – kezdtem.
A vonal másik végén egy férfihang szólt bele:
– Hol találta?
– Én… csak megvettem önöknél – mondtam zavartan.
Csend. Majd halkan, hidegen:
– Törölje azonnal. Ez nem magának való.

És megszakadt a hívás.

Attól a naptól kezdve minden megváltozott. Este egy fekete autó parkolt a házam előtt. Nem mozdult, csak ott állt órákig. Másnap megint. És harmadnap is.
Úgy éreztem, figyelnek.

Egyik éjjel elmentem a folyóhoz, és beledobtam az USB-kulcsot a vízbe. Azt hittem, ezzel mindennek vége. De másnap egy boríték várt a postaládámban.
Bélyeg nélkül, feladó nélkül.
Bennt egyetlen fénykép – az én házamról, éjszaka készült.
A hátoldalán egy rövid üzenet: „Nem kellett volna megtenned.”

Azóta nem alszom. Minden zajtól összerezzenek. Egyszer megjelent egy rendőr is, azt mondta, vizsgálat folyik bizonyos húsfeldolgozó üzemeknél. Megkérdeztem, van-e köze a kolbászhoz, amiben a pendrive volt. Csak rám nézett, és halkan ezt mondta:
– Jobban teszi, ha elfelejti.

Elköltöztem. Másik városba, másik életbe. De a hideg érzés nem múlik. Amikor kinyitom a hűtőt, és meglátok egy darab felvágottat, a gyomrom összerándul.
És újra hallom a fejemben azt a hangot: „Törölje azonnal.”

De a legrosszabb, hogy néha elgondolkodom:
Mi van, ha az a pendrive nem véletlenül került hozzám?
Ha valaki pontosan tudta, hogy én fogom megvenni azt a kolbászt…