Amikor édesanyám egy vacsora közben bejelentette, hogy vett magának egy tervezői ruhát 1800 dollárért, szó szerint elakadt a lélegzetem.
Hetven éves. Nyugdíjas. Az unokám egyetemre készül, minden fillér számít… és ő — egy ruha? Csak azért, hogy néha felvegye, amikor találkozik a barátnőivel?

Nem akartam hinni a fülemnek. Egész életemben láttam, hogyan spórolt, hogyan mondott le magáról értünk. És most hirtelen ennyit költ csak magára?

Pár napig magamban forrongtam, aztán nem bírtam tovább.

— Anya — mondtam neki —, szerintem ez önzés volt. Hogy vehettél ilyen drága ruhát, mikor az unokádnak is szüksége van segítségre?

Azt hittem, magyarázkodni fog. Hogy bocsánatot kér, esetleg elismeri, hogy hibázott.
De nem. Csak rám nézett — nyugodtan, egyfajta csendes büszkeséggel a szemében.

— Tudod, lányom — mondta halkan —, hetven évig másokért éltem. A férjemért, értetek, a családért. Mindig mindent odaadtam, amit tudtam. Csak magamnak soha semmit.

Megállt egy pillanatra, majd folytatta:

— Egész életemben vártam a „megfelelő pillanatot”, hogy megtehessek valamit csak magamért. De a pillanat sosem jött el. Mindig volt valaki, akinek fontosabb volt segíteni. És most… most végre megértettem, hogy az időm véges.

A hangja elcsendesedett.
— Ez a ruha nem csak egy darab anyag. Ez annak a jele, hogy még élek. Hogy még van bennem nő, aki vágyik a szépre, aki akar tetszeni, aki nem csak „anya” vagy „nagymama”.

Nem tudtam megszólalni. Soha nem láttam őt így — egyszerre erősnek és sebezhetőnek.

— De anya, — suttogtam — 1800 dollár… ez rengeteg pénz.

Elmosolyodott.
— Tudom. De gondolj bele, mennyit költöttem másokra az évek során. Mennyi mindenről mondtam le, hogy nektek jobb legyen. És mégis… ki emlékszik erre? Ki mondta valaha: „Anya, éld egy kicsit a saját életed”? Senki. Ez a ruha most az én szabadságom.

Majd hozzátette, egészen halkan:
— Nem akarok meghalni úgy, hogy soha nem éltem igazán.

Ekkor mintha valami bennem is eltört volna. Az a nő, akit mindig a takarékosság, az önfeláldozás szimbólumának tartottam, most megmutatta, hogy a legnagyobb bátorság néha az, ha az ember saját magát választja.

Néhány nappal később újra elmentem hozzá.
Ott állt a tükör előtt — abban a smaragdzöld ruhában.
És gyönyörű volt. Nem csak a ruha miatt. Hanem mert a szemében újra ott volt az a fény, amit gyerekkorom óta nem láttam.

— Szép, ugye? — kérdezte mosolyogva.
— Igen, anya — válaszoltam, és éreztem, ahogy a torkom elszorul.

Egy pillanatig nézte magát, majd halkan így szólt:
— Ha holnap meghalnék, csak azt bánnám, hogy ezt nem tettem meg korábban.

Ott álltam, és minden harag elszállt belőlem. Megértettem, hogy ez nem hiúság volt — hanem egy pillanatnyi győzelem az évek önmegtagadása felett.

Azóta, valahányszor el akarom halasztani valamit, amitől boldog lennék, eszembe jut az a kép:
egy idős nő a tükör előtt, aki végre mer élni.

Néha a legdrágább ruha nem luxus.

Néha az élet jele.