Csak annyit akartam, hogy vegyek két csokrot — egyet a feleségemnek, egyet a lányomnak. A levegő tele volt a virágok illatával, minden polc színesen ragyogott, az eladónő a pult mögött unott arccal pötyögött a telefonján.

Minden teljesen hétköznapi volt… amíg meg nem láttam az ajtó mellett álló idős férfit.

Régi, de tiszta ballonkabát volt rajta, kivasalt nadrág, fényesre törölt cipő. Látszott, hogy nem hajléktalan — csak szegény. De tartása, a mozdulatok csendes méltósága azt mutatta, hogy nem adta fel önmagát.

Az eladónő rápillantott, és szinte dühösen szólt:
— Mit keres itt, bácsi? Ne álljon az ajtóban, útban van a vásárlóknak!

Az öreg csendesen felelte:
— Elnézést, kisasszony… megmondaná, mennyibe kerül egy mimózaág?

A lány szemforgatva, gúnyosan nevetett.
— Maga komolyan gondolja? Látszik, hogy nincs pénze. Minek kérdezi?

Az öreg elővett a zsebéből három gyűrött tízforintost, és félénken kérdezte:
— Talán… harmincért akad valami?

A lány vállat vont, beletúrt a kosárba, és előhúzott egy majdnem elhervadt, eltört szárú ágat.
— Tessék, ennyiért ez jár. És most menjen, kérem.

Az öreg óvatosan átvette a virágot, ujjaival megpróbálta kiegyenesíteni a szárat. Láttam, ahogy egy könny gördül végig az arcán. Olyan szomorúság volt abban a pillanatban, hogy a torkom elszorult.

Odamentem a pulthoz, és megszólaltam:
— Kérem, csomagolja be nekem a legdrágább csokrot, amit csak árulnak.

Az eladónő arca rögtön megváltozott — kedves, mosolygós, szolgálatkész lett.
— Természetesen, uram! Ez itt például hétezer forint, a legszebb csokor.

Elővettem a pénztárcámat, ránéztem, majd halkan mondtam:
— Tudja mit? Kérem, ezért az összegért készítsen inkább egy gyönyörű csokrot annak az úrnak ott az ajtónál.

A boltban csend lett. A lány rám meredt, az öreg pedig döbbenten nézett rám.
— Uram, ez… ez nem szükséges…
— De igen, — vágtam közbe. — Ma ön az egyetlen itt, aki igazán megérdemli a virágokat.

A lány lehajtotta a fejét, és szó nélkül munkához látott. Óvatosan válogatta a szálakat, mintha most akarná jóvátenni mindazt, amit az imént elrontott. Rózsákat, mimózát, liliomot tett a csokorba, majd aranyszínű papírba csomagolta.

Az öreg remegő kézzel vette át.
— Köszönöm… tudják, ma húsz éve, hogy a feleségem elment. Minden évben viszek neki egy mimózaágat. Ez volt a kedvence.

Nem szólt senki. Csak a virágok illata töltötte be a teret, és valami nehéz, mély csend.

A férfi elővette a három tízforintosát, és a pultra tette.
— Kérem, vegye el. Ez mindenem, de nem vihetem el ingyen.

Az eladónő hangja megremegett.
— Bocsásson meg… nem kellett volna úgy beszélnem magával.

Az öreg mosolygott, bólintott, és lassan kisétált.

Amikor utánamentem, láttam, hogy a buszmegállóban áll, a csokrot a mellkasához szorítja, és az ég felé néz. Hó hullott a vállára, ő pedig mosolygott — csendesen, békésen, mint aki végre valami jót tapasztalt ebben a hideg világban.

Ott, a járdán állva, megértettem: az emberség ára nem pénzben mérhető. Egyetlen jószívű gesztus néha többet ér, mint egy egész vagyon.