Háromszor mentem férjhez. Háromszor hittem abban, hogy a szerelem mindent képes meggyógyítani. Háromszor akartam tökéletes feleség lenni — engedelmes, gyengéd, gondoskodó. És háromszor törték össze bennem mindazt, ami valaha nő volt.

Az első férjem egyik reggel egyszerűen elment. Nem volt vita, nem volt búcsú. Csak annyit mondott: „Elegem van belőled.”
Azt mondta, unalmas vagyok, hogy csak főzök, mosok, gyereket nevelek, de már nem vagyok „érdekes”. Akkor még nem értettem — mit kell még tennem, hogy egy férfi szeressen? Egyedül maradtam két kisgyerekkel és egy szívvel, ami már nem tudott hinni.

A második férjem akkor lépett be az életembe, amikor már azt hittem, tudom, hogyan kell házasságot építeni. Tapasztaltabb voltam, bölcsebb — legalábbis azt gondoltam. Ismét odaadtam magam teljesen. Újra szültem, dolgoztam, próbáltam minden nap megteremteni a boldogság látszatát.

De ez a házasság sem volt menedék. A pénz kevés volt, a fáradtság sok. És amikor megbetegedtem, akkor láttam meg az igazi arcát.

A kórházban feküdtem, infúziókkal a karomban. Először még hívott, ígérte, hogy minden rendben lesz. Aztán hirtelen eltűnt. Egy nap megtudtam, hogy mással él. Fiatalabb nővel, egészségesebbel, gyerektelenül.
Amikor hazamentem, a lakás üres volt. Az ő ruhái eltűntek, és idegen parfüm illata ült a levegőben. Még a teafőzőt is elvitte, amit együtt vettünk. Leültem a földre, és ordítottam. Nem fájdalomból — dühből.

A dühből, hogy megint mindent odaadtam, és semmit nem kaptam vissza.

Aztán jött a harmadik férj. Nem kerestem már szerelmet, csak nyugalmat. Ő másnak tűnt — figyelmes volt, gyengéd, megértő. Azt mondta, csodál engem, hogy ennyi mindent túléltem. Hitt bennem, és én is hittem neki. Hamar összeházasodtunk. Úgy éreztem, talán végre szerencsém lesz.

De az illúzió gyorsan eltűnt.

Először csak apróságok: megjegyzések, hideg tekintet. Aztán szavak, amelyek vágni kezdtek. Egy este, részegen, a falhoz vágta a vacsorát. A tányér széttört, és egy szilánk felsértette az arcomat. A vér lassan lecsorgott, és abban a pillanatban tudtam — ennyi volt.

Nem kiabáltam. Nem sírtam. Csak összepakoltam, és elmentem.

Másnap a szomszédasszony azt mondta:
– Bátor vagy, de nehéz lesz.
Erre csak ennyit feleltem:
– Nincs nehezebb annál, mint maradni ott, ahol nincs szeretet.

Most két éve élek egyedül. Dolgozom, nevelem a gyerekeimet, és néha még nevetni is tudok. És tudjátok, mi a legfurcsább? Boldog vagyok. Nem tökéletesen, nem állandóan — de igazán.

Mert először az életemben nem próbálok megfelelni senkinek. Nem főzöm meg a szeretetet, nem vasalom ki a békét. Egyszerűen csak élek.

A tükörbe nézek, és már nem azt a megtört asszonyt látom. Hanem egy nőt, aki túlélt három háborút — három házasságot, három csalódást, három újrakezdést. És még mindig áll.

Nem keresek többé tökéletes férfit. Az én célom most már egy tökéletes élet — a sajátom.
És ha valaki egyszer belép az életembe, annak meg kell értenie: többé soha nem leszek engedelmes.

Nem könyörgök a szeretetért. Megtanultam magamat szeretni.

És talán ez a legnagyobb meglepetés mind közül — hogy a fájdalomból született az erőm. És végre tudom, ki vagyok.