Amint átlépte a küszöböt, a társalgások hirtelen elhalkultak. A vendégek tekintete rászegeződött – volt benne meglepetés, lenézés, sőt, gúnyos mosoly is.
Az ajtónál egy elegáns hostess megállította:
— Asszonyom, ez egy drága étterem… Nem biztos, hogy ez a hely önnek való.
— Tudom, — felelte nyugodtan az asszony. — Van nálam pénz.

Kelletlenül, szinte látható megvetéssel, a terem legtávolabbi sarkába ültették. A vendégek fehér terítők mögül suttogtak, mosolyogtak, némelyek nyíltan nevetgéltek.
„Mit keres ez a rongyos öregasszony itt?” — súgták egymásnak.

Amikor a pincér odalépett, a nő felnézett és halkan kérdezte:
— Mi a legolcsóbb az étlapon?
— Zöldségleves, — mondta a pincér tétován. — De az talán önnek is túl drága.
— Semmi baj, kérek egy levest, — válaszolta nyugodtan.

A környező asztaloknál halk kuncogás futott végig.
— Biztos csak bejött melegedni, — súgta egy nő díszes ruhában.
— Vagy megnézni, milyen az igazi elegancia, — nevetett egy férfi.

Az idős nő azonban csendben maradt. Összekulcsolta a kezét, halkan elmondott egy imát, majd lassan kanalazni kezdte a levest. Arcán béke volt, mozdulatai méltóságteljesek.

Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó, és belépett egy jól öltözött férfi. Gyors léptekkel a sarokban ülő asszonyhoz ment.
— Elnézést… Ön Kovácsné? — kérdezte kissé remegő hangon.
— Igen, — felelte halkan a nő, meglepetten pillantva fel.

A terem elnémult. Minden tekintet rájuk szegeződött.
— Asszonyom… — kezdte a férfi meghatottan. — Évek óta keresem önt. Ön mentette meg a fiam életét.

A vendégek döbbenten néztek.
— Húsz évvel ezelőtt, — folytatta a férfi, — tűz ütött ki abban az épületben, ahol dolgozott. A fiam bent rekedt. Ön, mint takarítónő, habozás nélkül berohant, és kimentette őt a lángok közül. Megégette a kezeit, de nem fogadott el semmit, csak eltűnt.

A nő szeme megtelt könnyel.
— Csak azt tettem, amit tennem kellett, — mondta csendesen.

A férfi megfordult, és a teremhez beszélt:
— Hölgyeim és uraim, ez az asszony hős. Ha ő nincs, a fiam ma nem élne. És ez az étterem sem létezne – ugyanis az emlékére építettem, abban a hitben, hogy az emberség soha nem vész el.

A vendégek lehajtották a fejüket. Az, aki korábban nevetett, most pirult. A hostess mozdulatlanul állt, arca elfehéredett.

— Mostantól, — mondta a tulajdonos határozottan, — ez az asszony mindig a mi vendégünk lesz. Ingyen és bármikor. Ez a legkevesebb, amit tehetünk.

Intett a pincérnek:
— Hozzák a legjobb ételeinket, és nyissák ki a különleges bort.

— Nem szükséges, — tiltakozott az asszony halkan.
— Kérem, engedje meg, hogy megköszönjük, — válaszolta a férfi gyengéden.

Rövidesen az asztalát finom fogások borították el. Az emberek lassan felálltak, odamentek hozzá.
— Elnézést kérünk… nem tudtuk, — mondta a nő, aki előbb gúnyolódott.
— Nem baj, — felelte az idős asszony mosolyogva. — Csak tanulják meg: az embert nem a ruhája teszi értékessé. Egy öreg kabát alatt is doboghat a legnemesebb szív.

Másnap reggel az étterem ajtaján új tábla függött:

„Itt nem ítélkezünk a külső alapján. Csak a szív számít.”

És azon a sarokasztalon, ahol az asszony ült, kis tábla állt:
„Foglalt – Kovácsné részére, az aranyszívű asszonynak.”

Azóta minden vendég, aki belépett, először oda pillantott. Mindenkinek eszébe jutott: az igazi érték nem a pénzben, hanem a jóságban rejlik.