Amikor megérkeztek, nem találtak semmiféle piaci forgatagot, csak egy idős asszonyt, aki kopott pulóverben és kifakult szoknyában állt egy ládányi zöldség mellett.

A paradicsomok, répák és uborkák szépen sorban voltak elrendezve. Az egyik rendőr odalépett hozzá és kedvesen megszólalt:
— Nagymama, tudja, hogy az utcai árusítás tilos?
— Tudom, édes fiam, — felelte halkan. — De pénzre van szükségem a beteg fiam gyógyszereire. Nincs senkim, aki segítene. Ezeket a zöldségeket én magam termesztettem a kertemben. Nincs bennük semmi rossz.

A rendőrök egymásra néztek. A szabálysértés nyilvánvaló volt, de a sajnálat erősebbnek bizonyult a törvénynél.
— Ezúttal nem büntetjük meg, — mondta a rangidős tiszt. — De próbáljon meg más módot találni a keresetre. Más rendőrök nem biztos, hogy ilyen elnézőek lesznek.
— Igen, igen, ígérem, — bólogatott idegesen az asszony, mintha alig várta volna, hogy elmenjenek.

— Ha már itt vagyunk, veszünk pár paradicsomot, — mosolygott az egyik rendőr.
— Nem kell, drágám, van elég vásárlóm, — vágta rá gyorsan.
— Vásárlói? De hiszen senki sincs itt, — csodálkozott a másik.
— Reggelente jönnek, — felelte kényszeredett nevetéssel.

Ekkor a fiatalabb rendőr elkomorodott. Valami gyanús volt. Lehajolt, felvett egy paradicsomot, és óvatosan megnyomta. A következő pillanatban hátraugrott — a héj alól nem lé folyt ki, hanem olajos, kémiai szagú folyadék csordult ki.

— Mi a fene ez…? — morogta.

Felvett egy kést, kettévágta a paradicsomot. Belül nem volt sem hús, sem mag — csak egy piros műanyag héj, amelyben apró, fóliába csomagolt zacskók lapultak.

— Azonnal tartóztasd le! — mondta keményen a társának.

A nagymama elsápadt.
— Ez nem az enyém! Nem tudtam semmit! Azt mondták, csak zöldséget áruljak! — kiáltotta kétségbeesetten.

A rendőrök felnyitották a többi zöldséget is. Minden egyes „répa” és „uborka” ugyanazt rejtette — fehér port apró csomagokban.

Néhány percen belül megérkezett az erősítés. A szirénák vijjogtak, az utca megtelt emberekkel. Mindenki döbbenten nézte, ahogy a kedves, ismert öregasszonyt bilincsbe verik.

A laborvizsgálatok megerősítették a gyanút: a csomagokban nagy mennyiségű kábítószer volt, több millió forint értékben.

A kihallgatás során az idős nő zokogva mesélte:
— Azt hittem, műtrágya… csak egy kis mellékes munkát ajánlottak. Nem tudtam, hogy mi van bennük…

A nyomozás során kiderült, hogy egy bűnszövetkezet használta fel őt tudtán kívül. Egy hirdetésen keresztül találtak rá, „munka nyugdíjasoknak” címmel. A ládákat úgy adták át neki, hogy megtiltották: bárkinek is megengedje, hogy hozzáérjen.

A rendőrök éberségének köszönhetően sikerült felgöngyölíteni egy egész nemzetközi hálózatot.

A történet futótűzként terjedt a médiában. Az emberek nem tudták elhinni, hogy egy ártatlan, törékeny asszony ilyen módon kerülhetett bűnözők csapdájába.

A bíróság figyelembe vette korát és körülményeit. Börtön helyett felfüggesztett büntetést kapott, és állami védelem alá helyezték.

Ma azon a sarkon, ahol egykor a paradicsomokat árulta, egy kis emléktábla áll:

„Itt derült fény a város egyik legmegdöbbentőbb bűntettére. Ne ítélj a látszat alapján – az igazság néha a héj alatt rejtőzik.”

Azóta is beszédtéma maradt ez a nap. Senki sem gondolta volna, hogy egy kedves nagymama lesz a középpontjában egy olyan történetnek, amely örökre megváltoztatta a város arcát.