Nem hordtam többé szép ruhákat, nem festettem magam. Egyszerűen nem maradt rá időm. Minden nap csak házimunka, gyerekek, fáradtság.

Azt reméltem, hogy a férjem megért és támogat. De egy este, miközben vacsorát készítettem, hidegen és nyugodtan kimondta:

— Szégyellem megmutatni téged a kollégáimnak. Az ő feleségeik mindig csinosak, ápoltak… az enyém meg olyan, mint egy középkorú háziasszony.

A szavai úgy hasítottak belém, mintha kést döfött volna a szívembe. Ott álltam némán, kezemben a kanállal, és éreztem, hogy valami bennem örökre eltört.

Hetekig sírtam. Aztán egy nap megtudtam, hogy viszonya van egy nővel a munkahelyéről. Nem voltam meglepve — talán már sejtettem. De a fájdalom mégis bénító volt. Egész éjszaka nem aludtam. Reggel a tükörbe néztem, és egy idegen nézett vissza rám. Egy megtört, fáradt, elhanyagolt nő.

És akkor eldöntöttem: elég volt.

Nem bosszút akartam. Csak újra élni.

Felvettem a régi sportcipőmet, és kimentem futni. Már néhány száz méter után ziháltam, a lábaim remegtek, de nem adtam fel. Másnap újra mentem. És harmadnap is.

Ahogy telt az idő, egyre könnyebb lett. A testem lassan felébredt. Minden nap egy apró győzelem volt. Minden izomláz emlékeztetett arra, hogy még mindig élek.

Megváltoztattam az étrendemet, abbahagytam a nassolást, a sírást, az önsajnálatot. Helyette dolgozni kezdtem magamon. Az első hónapban 4 kilót fogytam, aztán még nyolcat. A tükörben újra kezdtem látni a nőt, aki valaha voltam — sőt, erősebb változatát.

A férjem egyre idegesebb lett. Érezte, hogy elveszíti a hatalmát fölöttem.
— Mit képzelsz, ki vagy? Model? — kérdezte gúnyosan.

Csak mosolyogtam. Már nem féltettem tőle semmit.

Hat hónappal később teljesen más ember lettem. Új frizura, új energia, új élet. Egy nap piros ruhát vettem — olyat, amit régen sosem mertem volna felvenni. Ránéztem magamra, és halkan suttogtam:
— Üdv újra, én.

Nem sokkal ezután összecsomagoltam a dolgaimat. Ő hitetlenkedve nézett rám.
— Hova mennél? Nélkülem semmi vagy.

A szemébe néztem.
— Majd meglátjuk.

Elköltöztem. Először béreltem egy apró lakást, aztán munkát találtam. Nem volt könnyű, de minden nap egy kis győzelem volt. Először vettem magamnak valamit — egy parfümöt. Az illata a szabadságé volt.

Aztán egy nap megismertem valakit. A fitneszteremben, ahol már hónapok óta edzettem. Egyszerűen odajött, és beszélgetni kezdtünk. Nem látott bennem „elhagyott anyát” vagy „elrontott feleséget”. Egyszerűen nőt látott.

Hosszú órákon át beszélgettünk. Ő nem ítélkezett, csak hallgatott. És én akkor megértettem, hogy minden fájdalomnak értelme volt. Minden könny, minden megalázás — mindez azért történt, hogy megtaláljam önmagamat.

Egy évvel később, egy napsütéses délutánon, az utcán összefutottam az exemmel. Megállt, rám nézett, és láttam a szemében a döbbenetet.

— Megváltoztál, — mondta halkan.

Én csak mosolyogtam.
— Nem. Csak emlékeztem rá, ki vagyok.

És elsétáltam. Könnyű léptekkel, felemelt fejjel. Mögöttem maradt a múlt. Előttem — egy új élet.