Két évig voltunk együtt. A szerelem lassan elhalványult, mint egy fény, ami egyre gyengébben pislákol, míg végül teljesen kialszik. Mégis, amikor szakítottunk, nem tudtam teljesen elengedni őt. Valahol mélyen még mindig sajnáltam.

Amikor azon az éjjelen felhívott, kétségbeesett volt. Elmondta, hogy elhagyta a felesége, és nincs hová mennie. Megszántam. Felajánlottam neki, hogy megszállhat a vendégszobámban. Úgy éreztem, jót teszek.

De néha a jószívűség a legnagyobb hiba, amit elkövethetsz.

Eleinte minden rendben volt. Csendben jött és ment, későn ért haza, nem zavart. Úgy tűnt, hálás. Úgy gondoltam, ez csak átmeneti.

De néhány hét múlva minden megváltozott.

Egyik este elhozott magával egy barátot. Nem mondtam semmit — végül is, joga volt a saját életéhez, még akkor is, ha az én házamban lakott. De onnantól kezdve a légkör furcsa lett. Feszültség szivárgott a falak közé, és éreztem, hogy valami nincs rendben.

Egy reggel különös dolgot találtam. Két üres pohár az asztalon, egy félig kiürült borosüveg, és… egy arany fülbevaló. Pici volt, apró kék kővel — de nem az enyém.

Ethan mélyen aludt a kanapén, a szoba tele volt cigarettafüsttel. A vendégszobában kaotikus rendetlenség: széthajigált ruhák, nyitott táskák, összetört tükör. Megpróbáltam felébreszteni, de csak annyit morgott:
— Hagyj békén, ez csak ideiglenes.

A hangja hideg volt, idegen.

Néhány nappal később észrevettem, hogy hiányoznak a dolgaim. Először csak pár ruha, aztán ékszerek, parfümök, személyes levelek.

Amikor rákérdeztem, csak mosolygott:
— Biztosan elpakoltad valahová, és elfelejtetted.

Tudtam, hogy hazudik.

Egy este, amikor hazaértem, a hálószobám ajtaja résnyire nyitva volt. Beléptem – és ott ült ő. Az ágyamon. A kezében a fényképünk, amin még boldogok voltunk.

— Mit csinálsz itt? — kérdeztem halkan.
— Csak emlékezem, — válaszolta. — Arra, ami volt.

De a tekintete… az a tekintet hideg volt, üres, mint egy idegené. Abban a pillanatban megéreztem, hogy valami megtört benne.

Onnantól minden éjjel ébren voltam. Hallottam, ahogy járkál a folyosón, motyog magában, néha halkan nevet. Egyszerre féltem és sajnáltam. A házban idegenként éreztem magam – a saját otthonomban.

Aztán egy éjjel furcsa zaj ébresztett. Valami összetört a nappaliban. Kiléptem a sötétbe – és ott állt ő. Az ablak mellett, a kezében egy kés. A padlón a mi esküvői fényképünk, a keret darabokra törve.

— Segíteni akartál, de valójában csak eldobtál, — mondta tompa hangon.

— Ethan… tedd le a kést, kérlek, — suttogtam.

Egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd eldobta a kést, és halkan nevetett.
— Ne félj, nem bántalak… amíg nem próbálsz meg megszabadulni tőlem.

Ez a mondat még napokig visszhangzott a fejemben.

Másnap elmentem a rendőrségre. Azt mondták:
„Amíg nem tesz semmit, nem tehetünk semmit.”

Akkor döntöttem el, hogy véget vetek ennek. Amikor elment, összepakoltam a holmiját, letettem az ajtó elé, és írtam egy rövid üzenetet:
„Menj el. Ma este. Ha nem, hívom a rendőrséget.”

Későn jött haza. Látta a bőröndjeit, elolvasta a levelet, majd lassan felnézett rám.

— Szóval tényleg ki akarsz dobni? — kérdezte. — Rendben. De egyszer még visszajövök.

És elment.

Másnap reggel a párkányon egy vörös rózsát találtam. Frisset, illatosat. Mellette egy papírfecnit, amin ez állt:
„A múltad nem tűnik el. Csak várja, hogy visszatérjen.”

Azóta nem láttam őt. De minden éjjel bezárom az ajtókat, lehúzom a függönyöket, és hallgatózom.

Mert néha… esküszöm, hallom a lépteit odakint.
És néha, amikor már majdnem elalszom, egy halk suttogás szeli át a sötétséget:
— Itt vagyok. Még mindig.