Soha nem gondoltam volna, hogy negyvenévesen még egyszer át fogom élni azt, amit csak a húszévesek szoktak. Negyven múltam, van egy tizenkilenc éves lányom. Mindig nagyon közel álltunk egymáshoz — értettük egymást szavak nélkül, nevettünk ugyanazokon a dolgokon, igazi barátnők voltunk.

De néhány hónapja minden megváltozott. Beleszerettem valakibe.

Ez még nem is lenne baj… de a férfi, akit szeretek, húsz évvel fiatalabb nálam. És ami a legrosszabb — ő a lányom osztálytársa.

A kezdet — amikor még nem értettem, mi történik

Először csak barátság volt. Gyakran jött át hozzánk tanulni, mindig udvarias, kedves, tele élettel. Néha viccelődött, segített a ház körül, mintha a fiam lenne. Nem vettem komolyan.

Egy este a lányom elment a barátnőjéhez, ő viszont maradt, hogy megjavítsa a számítógépemet. Teát főztem, beszélgettünk — és valami megváltozott.

Ahogy rám nézett… az a pillantás nem egy gyereké volt. Volt benne valami mély, őszinte, felnőtt. Mintha hirtelen észrevett volna bennem valamit, amit mások már régen nem látnak.

Megérintette a kezemet. A világ megállt.

Titkos szerelem, ami lassan felemésztett

Attól az estétől kezdve minden más lett. Írtunk egymásnak, találkoztunk titokban. Először csak kávé, aztán séták, majd órák, amiket csak ketten töltöttünk. Tudtam, hogy helytelen, de képtelen voltam leállni.

Vele újra fiatalnak éreztem magam. Megint akartam tetszeni, sminkeltem, nevettem. A szívem újra dobogott.

De tudtam, hogy egyszer minden kiderül. És valóban — nem sokáig maradt titok.

Amikor az igazság kiderült

Egy este a lányom hirtelen hazajött. Nem számítottam rá. A nappaliban meglátott minket együtt. Az arca elsápadt, majd könnyek között rám kiáltott:

— Anya… te megőrültél? Vele?!

Nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott, és néztem, ahogy elszalad a szobájába.

Másnapra már elment. Elvitte a dolgait, és a nagymamájához költözött. Nem vette fel a telefont, nem válaszolt semmire. Én pedig ott maradtam — egyedül, szégyennel, fájdalommal, és a felismeréssel, hogy talán mindent elrontottam.

Szerelem vagy őrület?

Ő visszajött. Megpróbált megnyugtatni, mondta, hogy szeret, hogy együtt bírni fogjuk. De éreztem rajta, hogy fél. Az emberek beszéltek, pletykák terjedtek. Az anyja felhívott és ordított velem. A város suttogott.

A kapcsolatunk egyre nehezebb lett. Mégis, amikor rám nézett, minden félelem eltűnt. Olyan volt, mintha csak ketten lennénk a világon.

Tudtam, hogy nem tarthat örökké. És valóban — egy nap eljött a pillanat.

A búcsú, amit sosem felejtek

Egy délután megjelent nálam. A tekintete komoly volt, a hangja remegett.

— El kell mennem — mondta. — Nem bírom tovább. Új életet kell kezdenem.

Nem sírtam. Csak álltam ott, és hallgattam. Tudtam, hogy vége.

Ő elment. A lányom sem tért vissza többé úgy, mint régen. Én pedig maradtam a csendben — egy nő, aki túlságosan sokat érzett, és túl sokat veszített.

Két évvel később

Két év telt el. Néha meglátom a fényképeit az interneten. Mosolyog, boldognak tűnik, mellette egy fiatal lány. És én… csak elmosolyodom.

Már nincs bennem harag, nincs fájdalom. Csak egy halk emlék. Most már tudom, hogy nem bűn volt, hanem élet. Egy szakasz, ami megtanított arra, hogy a szerelem nem kér engedélyt — jön, felforgat mindent, és nyomot hagy, akár egy seb, ami sosem tűnik el teljesen.

És ha visszagondolok, nem bánok semmit. Mert akkor, abban a pillanatban, éltem.